„Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy az orvos azt mondja: öljük meg anyámat. Pontosabban azt kéri, hogy adjak hozzájárulást ahhoz, hogy eutanáziát végezzenek. Végezzünk.”
Egy hét a csecsemőosztályon.
„A magyar egészségügy olyan, mint egy kamasz. Mindig meg tud lepni a húzásaival, azzal, hogy teljesen természetes dolgokat nem tesz meg, öntöm bele a pénzt, ám cserébe szinte semmit nem kapok.”
Egy lány története, aki egyik napról a másikra lebénult. Az első téves diagnózisba – miszerint pszichés probléma miatt nem tud mozogni – majdnem belehalt. De ma már nem „rongybaba” többé, és küzd azért, hogy a sorstársainak könnyebben menjen a gyógyulás, mint neki.
„Mire a bugyimon belül kerül, már biztos vagyok benne, hogy megint hányni fogok. Újabb eredmény a brit kutatóknak: megfelelő mennyiségű rettegés és undor hatására akkor is tudsz hányni, ha azt gondolnád, nincs mit. ”
Amikor az orvos kérdez, a páciens pedig nem tudja, hogyan színezze ki a valóságot...
Az élet szépen is elmúlhat.
Hogyan lehet biztosítani a mindössze huszonvalahány hétre született babák életét vagy – még leírni is borzasztó – emberséges halálát? Hogyan élnek együtt az orvosok és nővérek ezekkel a csöpp emberekkel és a szüleikkel? És miért fontos, hogy az anyukák minél többet legyenek együtt a korababákkal?
Sokan vannak, akik egyáltalán nem boldog élményként emlékeznek vissza a szülésükre, még akkor sem, ha egyébként nem volt semmi komplikáció. Ezen viszont csak akkor tudunk változtatni, ha beszélünk róla!
Előfordult már veled, hogy egy apróságból próbálsz az egész emberre következtetni? – Pillanatkép egy kórház udvaráról.