Sajnos nincs ma olyan ember, akit legalább közvetetten ne érintene a rák témája, így érdemes a lehető legalaposabban felkészülni – akár a segítésnyújtásra is.
Van, amiről nem lehet eleget beszélni.
„»Veszteséget feldolgozni« – számomra ez értelmezhetetlen fogalom. Én úgy szoktam mondani, helyet találni az életben az elhunyt gyermeknek, megfogalmazni, ki volt ő, hogyan tud engem életének és halálának emlékével gazdagítani. Mondok egy példát. Hogyan emlékezem rá? Gépek közt fekve a kórházban vagy, mondjuk, az egyik közös, boldog karácsonyon? Utóbbi emlék erőforrás. Melyiket idézem fel? És ha van lehetőségem alakítani a következő karácsonyt, immár nélküle, az milyen lesz?”
Minden úgy történt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: randizás, együtt járás, összeköltözés, lánykérés, majd esküvő. Már csak a baba hiányzott, de nem sokáig. Szinte azonnal összejött. Aztán…
„Mi van, ha ezek el akarják foglalni a Földet? – kérdezte suttogva Boglárka, mintha nem akarna ötleteket adni a valamiknek, mert hátha nem jutott eddig eszükbe ez az eshetőség. De két napja itt még a világon semmi se volt a pocsolyákban, szóval ezek osztódnak, állapítottam meg baljósan.”
Ha a halfogyasztásod eddig kimerült a karácsonyi halászlében és a tonhalkonzervben, akkor kattints, és láss csodát!
„Sokan felteszik a kérdést, hogy sikerült. Hogyan bírtam ki, mit tettem azért, hogy meggyógyuljak, és elég voltam-e én ehhez az egészhez egyedül, vagy múlt-e a túlélés máson is.”
Szentesi addig mondja, amíg nem figyeltek.
„Tudja, nővér, nem meghalni félek. Elég idős vagyok már, nem félek a haláltól. Csak attól félek, hogy nem tudom, hogyan fog történni. Csak attól félek, hogy fájni fog, és hogy nagyon hosszan fog fájni…”