Osztrák-magyar monarchia, pocsolyaszagú Balaton, Ómégá meg Édá Műfek... Mire készülj fel, ha Németországban vállalsz munkát? Legalábbis egy olvasónk szerint. De biztos ugyanennyi pozitívumot is fel lehet sorolni – ne fogjátok vissza magatokat, ha eszetekbe jut valami!
Fogalmunk sincs, milyen lehet úgy némának lenni, hogy valaki képes a beszédre, mégsem tud emberek között megszólalni. Pedig ez egy létező betegség. A neve: szelektív mutizmus. Olvasónk leírja, milyen együtt élni a választott némasággal.
Emlékeztek a mesebeli bíró okos lányára? Tudjátok, aki a csúnyája helyett a melleit takarja el, mondván: „azokat én neveltem!" A legtöbb nő, akit ismerünk, hasonló viszonyban van a melleivel. Ám akad olyan is, akinek egy kicsit hosszabb időbe telik megszeretni őket. Megejtően őszinte és teljesen igaz történet egy olvasónktól.
Borcsa nemrég megírta vicces küzdelmét az ő tudományos-fantasztikus diétájával. Mi jókat nevettünk rajta (természetesen nem Borcsán, hanem a cikken)... egy 18 éves olvasónk viszont meglátta benne a saját anyukáját. Ez az ő levele neki. Nekünk.
Vannak sorsok, amelyek tényleg olyanok, mint egy rossz álom. Kata apa nélkül nőtt fel, aztán a mostohaapja terrorizálta. Amikor már majdnem talpra állt, megbetegedett az édesanyja. Azt reméli, valaki egyszer felébreszti ebből az álomból, és végre boldog lehet. Veled is megtörténhet.
Azért egy első randi előtt is rendesen transzba lehet esni. Ugye? Különösen akkor, ha az ember már egy ideje társalog a másikkal az interneten. Aztán jön az első találkozó, és... És mi most belenézhetünk a nő fejébe. Egy óra múlva pedig jön a cikk párja, a férfi gondolataival. Megtörtént, pont így.
Meddig kell adni ahhoz egy kapcsolatban, hogy az ember kifogyjon a reményből? Meddig lehet benne maradni egy méltatlan helyzetben? Vagy tényleg „boldogok a lelki szegények", és ha elég türelmesek, valóban az övék lesz a „mennyek országa"? Olvasónk története az ágyszéli társas magány kellős közepéről.
Emberek, akik mellett elment az élet. Emberek, akik köztünk élnek, a mi utcáinkon járnak-kelnek, de láthatóan kilógnak a sorból. Olvasónk egy ilyen különös teremtésről ír. Aki még mindig az igazira vár, rendületlenül, folyamatos készenlétben, felvértezve, egy pillanatig sem gondolva arra, hogy netán mégsem jön el... Mert a szerelemnek nincs határideje.
Egy apa meg a lánya. És a tanulság, hogy az elmúlással nem ér véget az élet. Sőt! Van, hogy csak akkor kezdődik igazán. Olvasónk megható levele édesapjának, aki már nem él, de mégis minden nap vele van.
Meddig lehet hazugságban élni? Meddig hitethetjük el magunkkal, hogy kölcsönös szerelemben élünk, noha minden jel ennek az ellenkezőjét mutatja? Meddig szolgáltathatjuk ki magunkat az érzelmeinknek? Mikor kapunk észbe? Egy történet, amely – az a gyanúnk – meglehetősen tipikus. Sajnos.