Az idősebb munkavállalók, akik több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek, sokszor szembesülnek azzal, hogy a munkáltatók a fiatalabb generációk felé húznak, mondván, a Z generáció magabiztosabban mozog a változó digitális világban, amivel a középkorúak általában nehezebben tartanak lépést. Tényleg egyre kevesebbet számít a szakmai tapasztalat?
Szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a vezetés közel sem csak a tudásról vagy a készségekről szól, hanem az önismeretről is. Lehetetlen ugyanis másokat azon túlra vezetni, ameddig te magad jutottál el pszichésen. És ez az érettség azt is feltételezi, hogy képes vagy felnőni a feladathoz, és kezelni, ha kell, gyógyítani, a benned élő gyereket.
A stressz, a túlhajszoltság, a kialvatlanság, a szorongás, a hátfájás és a magas vérnyomás mostanra „mindenki közös tünetévé” lett, népbetegség az utóbbi évtizedekben. Ezért főként a képernyőközpontú életmódunk okolható, amelynek egyik velejárója a hosszú és monoton ülőmunka.
„Egyheti tépelődés után közöltem vele: még mindig beteg vagyok, és az orvos nem tudja megmondani, mikor leszek jobban. A főállásomba ekkora már visszamentem. A valódi okot – ekkorra már kiderült a generalizált szorongásom – nem mondtam el neki. Mondjuk ki: hazudtam.”
Bizalmaskodó kollégák, ignoráns haverok, lekezelő családtagok: miért érzik oly sokan ennyire fontosnak a becézést, akár olyan áron is, hogy attól rosszul érzi magát az, akinek „kedveskedni” akarnak?
Az úgynevezett „családias környezet”, „versenyképes jövedelem”, „bruttó-nettó varázslás” – Így kerülheted el a léleknyomorító zsákutcákat munkakereséskor.
Van miért kiábrándultnak lennünk. De a cinikus emberek maguk is hozzájárulnak egy olyan társas környezet létrejöttéhez, amely megerősíti az emberi természetről alkotott zord elképzeléseiket.
Rágalom, hogy csak a nők pletykálnak, állítja a szociálpszichológus. Ilyen a férfipletyka:
Manapság ritka, hogy van egy tervünk, ami mellett tűzön-vízen át kitartunk. Az életünk sokkal inkább az állandó adaptálódásról szól, amelyben a céloktól való elszakadásnak éppúgy jelentősége van, mint a hozzájuk való ragaszkodásnak.
Mintha a fél világ a határhúzás feladatával küszködne. Ha mindannyian ebben vagyunk, miért nem a rendszeren változtatunk? Vagy a természetünkhöz tartozik, hogy bármennyi feladatunk is van, azt mindig soknak érezzük?