Bizalmaskodó kollégák, ignoráns haverok, lekezelő családtagok: miért érzik oly sokan ennyire fontosnak a becézést, akár olyan áron is, hogy attól rosszul érzi magát az, akinek „kedveskedni” akarnak?
Az úgynevezett „családias környezet”, „versenyképes jövedelem”, „bruttó-nettó varázslás” – Így kerülheted el a léleknyomorító zsákutcákat munkakereséskor.
Van miért kiábrándultnak lennünk. De a cinikus emberek maguk is hozzájárulnak egy olyan társas környezet létrejöttéhez, amely megerősíti az emberi természetről alkotott zord elképzeléseiket.
Rágalom, hogy csak a nők pletykálnak, állítja a szociálpszichológus. Ilyen a férfipletyka:
Manapság ritka, hogy van egy tervünk, ami mellett tűzön-vízen át kitartunk. Az életünk sokkal inkább az állandó adaptálódásról szól, amelyben a céloktól való elszakadásnak éppúgy jelentősége van, mint a hozzájuk való ragaszkodásnak.
Mintha a fél világ a határhúzás feladatával küszködne. Ha mindannyian ebben vagyunk, miért nem a rendszeren változtatunk? Vagy a természetünkhöz tartozik, hogy bármennyi feladatunk is van, azt mindig soknak érezzük?
Nemcsak az lehet problémás, ha a főnök hatalmaskodik és mikromenedzsel, hanem az is, ha teljesen eltartja magától a vezetői szerepet. Amikor folyton azt hangsúlyozza, „mi itt egy nagy család vagyunk”, megkondulhat a vészharang!
Az ázsiai országok fiatal felnőttjei olyan munkát szeretnének végezni, ami nem kényszeríti őket napi 11-12 órán át veszélyes körülmények közé, ennek eredményeképpen pedig tavaly a kínai gyárak 83 százaléka a munkaerő 10–30 százalékát vesztette el.
Érzelmi kimerültség, klikkesedés, szerepkonfliktusok. Érdemes barátkozni a kollégáiddal? És mi van akkor, ha valamelyikőtöket előléptetik? Milanovich Domi a férfiak klubjáról, a vezetők magányáról és a határhúzás művészetéről.
Az örök dilemma: meddig kell otthon tartani a kisgyerekeket, ha nem lázas betegek, „csak” az orruk folyik vagy köhögnek. És ha igen, mi legyen a szülő munkájával, amikor nincs segítsége?