A háziállattartás előzetesen örömteli vállalásnak tűnik, de sokan meglepődve tapasztalják, hogy az érkező kutya vagy macska nemcsak szeretetet, hanem erős szorongást is hozhat az életükbe. Sokan úgy emlékeznek, az első hetekben az is megfordult a fejükben: nem biztos, hogy képesek megbirkózni az új helyzettel. Mit lehet ezzel kezdeni?
Magyarországon minden ötödik fiatal él valamilyen diagnosztizálható mentális zavarral, azonban a közoktatásban ezer iskolásra mindössze egyetlen pszichológus jut.
Ha már sokszor kitakarítottunk a szőnyeg alatt, nem érdemes tovább keresni ott a porcicákat – jobb inkább kiterülni rajta, és élvezni a puhaságát.
A 21. században sok minden arra sarkall minket, hogy túlzásokba essünk: túlfogyasztunk, túlszeretünk, túlaggódunk és túlgondolunk. Utóbbiról írt könyvet a népszerű popkultúra-kutató, Amanda Montell, aki azt vizsgálja, a bizonytalanság közepette miért épp az irracionalitásban keressük, és leljük meg gyakran a válaszainkat.
Ma reggel az ország számos iskolájában is bombariadó volt, több mint 260 intézményt ürítettek ki. Sok esetben néhány órán belül visszaállt a rend, a gyerekekben azonban mély nyomot hagyhat egy-egy ilyen esemény. De mit tehetünk szülőként, és hogyan kommunikáljunk az eset kapcsán a gyerekekkel?
Bizonytalanságintolerancia. Így nevezte el két kanadai pszichológus azt az érzést, amit mindenki jól ismer, aki valaha aggódott egy teszt, egy nagy beszélgetés, egy orvosi vizsgálat eredményétől. A bizonytalanság sokak szerint rosszabb, mint egy kedvezőtlen hír – az állandó készenlét pedig kéz a kézben jár a szorongással.
Az okostelefonok szuperképességeket adnak az ember számára, hiszen „a kezével” fizethet, fotózhat, videózhat, vásárolhat, vezérelheti a háztartási gépeket: de a telefont letéve elveszti a szupererőt. Nos, akkor mire képes ő maga?
A gyerekek esetében minden nagy mélység – gyász, válás, bármiféle érzelmi sokk – regressziót hoz magával, azaz bizonyos viselkedési formákat tekintve visszalépnek néhány évet. Ez felnőttként sincs másként: egy haláleset, egy szakítás ugyanúgy meghozza magával a természetes regressziót, és az önvigasztalásban támaszra lehet szükség – ennek eszköze pedig egyre többeknél a plüssállat.
„Te vágod amúgy, hogy két hét múlva már itt a karácsony?” – szegezte nekem a kérdést a minap egy ismerősöm, és hirtelen éreztem, ahogy végigfut rajtam a jól ismert csillámos, piros-zöld-arany színű, jeges rémület. Valami egészen elképesztő, hogy ezen minden évben ugyanúgy képes vagyok meglepődni.
Hétéves voltam, amikor a felnőttek úgy látták, ideje komolyabban foglalkozni a tehetségemmel. Alig több mint tíz, amikor a „színpadot” magam mögött hagytam. Mert miközben arra törekedtem, hogy az elvárásaiknak megfeleljek, az önbizalmam és az életörömöm veszítettem el. Valahol félúton a vakítóan kivilágított színpad és a sokadik nyers, cukrozott tojás között.