Mindannyiunknak van egy Klárija. Az a mindig frissen vasalt, örökké mosolygó, sminkben reggeliző, tökéletes uzsonnásdobozt csomagoló anya, akire egyszerre csodálattal és enyhe gyomorgörccsel nézünk. De mi van a tökéletesség mögött? És hogyan jön ide egy csodás, ünnepi pásztorpite recept? Fiala Borcsa gasztronovellájából kiderül – és lehet, hogy utána te is kevésbé utálod majd magad. Vagy Klárit. Vagy mindkettőt.
A nő otthon várja a férjét. Megbeszélték, hogy időben hazaér, hiszen napok óta tervezik a közös vacsorát, amelynek során a karácsonyi ajándékokat is meg kellene beszélni. De ő persze már megint nincs sehol. Tipikus. Az asszonynak húsz év alatt bőven lett volna ideje hozzászokni, mégis fel van dúlva. Fiala Borcsa gasztronovellája.
Egy nő, aki ki nem állhatja a monotóniát. Férfiak hada, akik megpróbálják levenni a lábáról, de aztán belezuhannak a szokások medvecsapdájába. Egy fess úr, aki tele van meglepetéssel. Egy farkaséhes étteremtulajdonos és egy kipucolt frigó. Végül egy kaliforniai saláta, ami meghódította a világot.
Amikor Arnó megözvegyült, a szomorúsága mellett arra is rádöbbent, hogy itt az ideje felfedeznie, valójában kicsoda is ő maga.
Teréz esete a kacsazsírban sült, fokhagymás csirkecombokkal, és a jótékonysággal.
Te melyik csapatot erősíted, azokét, akik grammra pontosan ragaszkodnak mindenhez egy adott receptben, vagy azokét, akik ki sem nyitják a szakácskönyvet, csak mennek a saját fejük után, lesz, ami lesz alapon?
„Kenyérre kenem, és nagyot harapok. Füstös és savanykás íz. Lehunyom a szemem, és odaképzelem magam a teraszra.”
És ti milyen családból származtok?
Így tutira akarod a kelbimbót (nem főzelék).
Akkor is megeszed a borsólevest, büdös kölke, ha estig ott kell ülnöd fölötte! (Neked is mondtak ilyet gyerekkorodban?)