–

Gyárfás Dorka/WMN: Tökéletesség-szindrómában szenvedsz?

Berg Judit: Nem, de van bennem maximalizmus. Bár a hajam többnyire összevissza áll, hiába szeretnék jólfésült lenni… Csakhogy ezzel a hajjal órákig kellene bíbelődni, és amikor belenézek a tükörbe, feladom. Azt mondom: „Á, mindegy.”

Gy. D./WMN: Pedig azt hallottam, te már az egyetemi időkben is elegáns voltál, amikor mindenki más még slampos.

B. J.: Igen, én ezt szerettem, mert egy jó játéknak éltem meg, hogy nőnek öltözhetek. Már a gimiben elkezdtem, és odáig vittem, hogy csak magas sarkú cipőben jártam. Hamar felnőtté akartam válni, és ebbe beletartozott az is, hogy az összes züllés, amit mások az egyetemi éveikben élnek meg, nekem már a gimis időszakban megvolt. Ugyanígy a nővé válás. Emlékszem, egyszer az egész osztályt kiborítottam azzal, hogy bokáig érő szoknyában, magas sarkú cipőben jelentem meg az osztálykiránduláson. Mondtam, hogy „Nekem ez a túra magas sarkúm!” És tényleg hegyet másztam benne, nem kíméltem. Volt egy ilyen vad korszakom, ami azóta élhetővé szelídült. 

Gy. D./WMN: Mára csak az írásra tartogatod a lázadást? Egyébként próbálsz minden fronton teljesíteni és megfelelni?

B. J.: Most egy elég intenzív időszakban vagyok, ilyenkor muszáj elengedni bizonyos dolgokat. De azt például nem, hogy a gyerekeimmel beszélgessek. A nagylányom például épp Angliában van, és felhívott éjszaka azzal, hogy „Anya, te ilyenkor mindig ébren vagy.” Pedig pont nem voltam ébren, és a telefonom is elfelejtettem lenémítani, mire ő szabadkozott, hogy hagy aludni, de én annyira örültem, hogy végre beszélünk, és nem akartam letenni. Ez sokkal fontosabb, majd alszom utána. Ugyanígy nem engedek abból sem, hogy elég jó legyen, amit írok. Hiába szorít a határidő, nem fogom összecsapni. Vagy fennmaradok tovább, vagy kérek határidő-módosítást, de nem adom ki a kezemből a szöveget addig, amíg nem elég jó. Abból sem engedek, hogy amikor hivatalos vagyok egy rendezvényre, akkor jól nézzek ki, jó nő legyek. Csak a hajammal nem küzdök, mert az túl sok törődést igényelne, úgyhogy arra azt mondom: „mindegy, jó leszek boszinak is.” És akkor a háztartásról ne is beszéljünk – ha időhiányban szenvedek, az az első, amit elengedek.

Gy. D./WMN: Számomra érdekes, hogy sosem írsz magadról. Az a fajta író vagy, aki a szövegeivel inkább kiszakadni szeret a saját életéből, nem pedig feldolgozni az élményeit, érzelmeit.

B. J.: A gyerekkori önmagamat sok figurába beleírtam, például a Rumini-sorozat Sajtos Rozi karakterébe, ő egy kis Juditka. Ami velem igazán történik, az pedig már felnőtt regénybe kívánkozik – régóta tervezek is írni egyet, de az időhiány miatt csak novellákra futotta eddig. Illetve van egy félig megírt regényem, amit egyszer be fogok fejezni.

Az lesz a címe, hogy „Majd elválik”, és egy nő dilemmáját öleli fel, aki azon tipródik, hogy egy nem működő házasságban meghozhatja-e azt a döntést, hogy elválik, miközben a világ ezt elítéli, és a gyerekeinek sem feltétlenül tenne jót vele.

Közben viszont a saját életét így tudná mederben tartani. Ez nagyon keményen az én életem, de persze más történeteket, és a barátnőim eseteit is beleszőve. Egy egyetemes női sorsot és dilemmát szeretnék megírni. Csak nincs időm rá.

Gy. D./WMN: Mert nem olyan fontos? Úgy tudom, az életedben ezt a dilemmát megoldottad, hoztál egy döntést.

B. J.: Igen, három éve elváltam – egyébként a világ legrendesebb férfijától. A mai napig jóban vagyunk, nagyon szeretem őt, de érzelmileg és lelkileg nem tudott olyan partnerem lenni, aki boldoggá tehetett volna. Ez tényleg borzasztó dilemma volt, mert három gyerekem apukája, a negyediket pedig – aki egy korábbi házasságomból származik – felnevelte. Csakhogy rájöttem, nem nyomhatom el tovább azt, aki én vagyok, mert ezzel olyan belső feszültséget hordozok, ami kisugárzik a gyerekeimre is. Sokkal jobban járunk, ha kimondom, hogy ez nem megy tovább, és végigcsinálunk egy békés válást. Sikerült is fenntartanunk a jó viszonyt, aminek az a következménye, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozottak. Azt látják, hogy apa és anya jóban vannak, beszélgetnek, nevetgélnek, és együtt karácsonyozunk. Csak nem élünk már együtt.

Gy. D./WMN: A regényt még a saját válságod feldolgozása miatt kezdted írni?

B. J.:

 Igen, mert évekig magamat hibáztattam azért, hogy nem tudok elég jó és hálás feleség lenni. Hosszú út volt, mire rájöttem, hogy azért, mert ez a házasság nem működik, nem csak én vagyok a hibás.

Ez azért is alakult így, mert olyan párt választottam, aki hosszú távon nem kompatibilis velem. Nem azért, mert megcsal, vagy esetleg agresszív, hanem azért, mert annyira más lelki alkat, hogy nem segítjük, hanem visszahúzzuk egymást.   

Gy. D./WMN: Ez a könyv szerintem nagyot ütne ma. A házasság intézményével kapcsolatban egyre több fenntartás fogalmazódik meg, ezért is van rengeteg válás. Talán túl sokat várunk tőle. Miért nem érzed úgy, hogy ezt a könyvet most már tényleg be kell fejezni?  Miért nem helyezed a prioritási sorrend elejére?

B. J.: Több oka is van. Időről időre, annyira mélyen belekeveredtem az ezzel kapcsolatos érzelmi válságba, hogy nem tudtam róla írni. Ahhoz, hogy az ember regényt írjon, kell a távolságtartás és objektivitás. Akkor is, ha a saját, legmélyebb érzelmeit viszi bele. Amit az ember könnyek között, felpuffadt arccal ír, az csak jó alapanyag lehet egy későbbi regényhez, de alkalmatlan arra, hogy közvetlen matériává váljon. A másik ok, hogy engem iszonyatos kötelesség- és felelősségtudatra neveltek, és több kiadónak tettem ígéretet arra, hogy bizonyos sorozatokat folytatok. Ráadásul szívesen is teszem, mert egy csomó ember számít rá: több ezer olvasó, aki rendszeresen küld levelet. „Judit néni, azt ígérted, hogy folytatod jövőre, és eltelt egy év – mi a helyzet?” – ilyen üzeneteket kapok. Ez hatalmas felelősség, úgyhogy csinálnom kell. Még fél évig a korábbi vállalásaimat teljesítem, aztán nyáron talán visszatérhetek a felnőtt regényhez. De azok a fejezetek, amik már készen vannak, szerintem ütősek lettek.   

Gy. D./WMN: Nagyon komolyan veszed a gyerekeket.

B. J.: Ez egyfajta alapelvem, hogy a gyerekeket csak a legeslegeslegkomolyabban szabad venni. Olyan nincs, hogy „a gyereknek jó lesz ez is”. Nem, a gyereknek mindenből a legjobb jár. Másfelől érzek magamban egy pedagógus elhivatottságot is – nem véletlenül.

A mérnök apukámat leszámítva a családomban mindenki tanár, és valahogy én is elképesztő mélyről jövő bizonyossággal tudom, mi kell a gyerekeknek. Ez olyasmi, mint a tehetség, vagy egy velünk született érzék.

Még azt is pontosan tudom, hogy egy zűrös vagy nehéz témát hogyan lehet úgy elmondani nekik, hogy érdekelje őket, és tudjanak hozzá kapcsolódni. Hülyén hangzik, de valahogy minden korosztályhoz megtalálom a szavakat. Először a saját gyerekeimnek meséltem, akiknek nyilván a maximumot akartam adni, és aztán kiderült, hogy ez másoknál is működik. Az összes többi gyerek ugyanúgy reagál, ugyanúgy képes elvarázsolódni a történeteimtől – így találtam rá arra, amit ma csinálok.

Gy. D./WMN: Igen, többször mesélted már, hogy az első köteted, a Hisztimesék a lányodnak készült. 

B. J.: Igen, de nem azért, mert rossz kislány volt, hanem mert belekerült egy rémes élethelyzetbe: az apukája és az anyukája folyton harcolt egymással. Az első házasságom egy rémálom volt, így neki nem volt jó az egész világ, minden reakciója erre utalt. Próbáltam én mindent: a szép szavaktól kezdve a sírva könyörgésen át a kiabálásig, de semmi nem segített. Az kellett neki, hogy kiemeljem a tudatállapotból, amiben megrekedt, és mondjak egy mesét. És amikor elmondtam egy történetet, ami hasonlított az ő helyzetére, abba úgy kapaszkodott, mint egy mentőövbe. Két és fél–három évesen már előre érezte, mikor jönne egy hisztiroham, és ő maga kérte, hogy „Anya, gyorsan mondj mesét egy kislányról, aki nem akart hazamenni a játszótérről, ezért belefeküdt a homokba ordítani.” Én meg elmondtam a mesét, és akkor haza tudtunk menni kézen fogva. A Hisztimesék után viszont sokáig nem ilyen történeteket írtam, hanem kalandregényeket vagy szép meséket – mert akkor az esett jól nekem is, amiben líra van és varázslat. 

Gy. D./WMN: Mint például a Lengemesék…

B. J.: Igen – nekem ott az volt a fontos, hogy megmutassam a legjobb értelemben vett természetet, ami tulajdonképpen itt vár a sarkon túl: akár a külvárosi bányatónál. 

Gy. D./WMN: Érdekes – és szomorú is tulajdonképpen –, hogy egy ilyen mese ma mindenképp a környezetvédelem ügye melletti kiállást közvetíti. 

B. J.: 

Nagyon szeretem, ha egy fontos témát csomagolhatok bele egy mesébe úgy, hogy nyoma se maradjon a didaxisnak vagy tanító szándéknak – egyszerűen csak egy világszemléletet közvetítsen.  

Gy. D./WMN: Szóval ilyenkor tudatosan választasz témát.

B. J.: A Lengemeséknél nagyon tudtam, hogy szeretném megmutatni a természet működését, és milyen káros tud lenni, ha csak kizsigerelni akarjuk, és nem védjük. 

Gy. D./WMN: Most kerül a mozikba a történetből készült animációs film 2. része. Mennyire ugyanaz ez még, mint amit eredetileg írtál?

B. J.: Eddig minden eddigi filmes és színházi tapasztalatom abba az irányba mutatott, hogy el kell engednem a saját koncepciómat, mert kerülnek mellém alkotótársak, akik a saját szájuk íze szerint alakítják a történetet, és a végeredmény sosem lesz egy az egyben az, amit írás közben elképzeltem. Most viszont megtörtént a csoda: ez a rajzfilm pont olyan, amilyennek én láttam magam előtt. Nyilván benne van, hogy ezúttal én írtam a forgatókönyvet az első szótól az utolsóig, ami nagyon nagy kihívás volt, sokat izgultam miatta. De a Cinemon rajzfilmstúdió minden dolgozója akkora lélekkel, kedvvel és szeretettel nyúlt az anyaghoz, és Timkó Bíbor rajzai is olyan közel állnak az elképzelésemhez, hogy most mindenki nagyjából ugyanazt vizionálta, amit én. Ez olyan elképesztő boldogság, hogy csak vigyorgok, ha eszembe jut.

Ezt úgy, ahogy van vállalom: a lelkemből szól.  

Gy. D./WMN: Muszáj megkérdeznem, hogy mikor lesz a Ruminiből is film, hiszen az legalább ennyire vászonra termett.

B. J.: Sok partnerrel tárgyaltunk már róla, évek óta zajlik a tervezgetés, úgyhogy egyszer biztos lesz belőle rajzfilm, muszáj, hogy legyen. Csak rengeteg nehézség adódott közben, például, hogy a Filmalappal nem tudtunk megállapodni – így viszont európai koprodukciós partnert sem könnyű találni, mert ahhoz mindenképp kell hazai forrás is. A Lengemesék2-t is a Filmalap nélkül hoztuk létre, egy fillért sem adtak hozzá. A Ruminivel már tengerentúli, sőt, ázsiai partnerekkel is beszélgetünk, szóval előbb-utóbb mindenképpen megcsináljuk.

Gy. D./WMN: Térjünk vissza arra, hogy novellákat is írsz, bár én még sehol nem találkoztam velük. Egy kötetre készülsz?

B. J.: Az írói oldalamon néha kiposztolok egyet-kettőt, amúgy gyűjtögetem őket, és számomra meglepő módon elkezdett kirajzolódni belőlük egy kötet íve. Sok olyan novellám van, ami egy utazáshoz kapcsolódik – vagy egy ott látott ember története, vagy a saját belső történetem, amit ennek révén éltem át. Most, hogy elkezdtem tudatosan gondolkodni arról, hogyan lesz ebből egy kötetre való, eszembe jutott néhány meghatározó, diákkori élményem is, amiket korábban igyekeztem eltemetni. Elmesélek egyet.

Egyetemistaként pár barátommal elmentünk egy izraeli körútra minimális pénzből, mondjuk, 100 dollárral a zsebünkben. Vadkempingeztünk, és félelmetes ifjúsági szállókon aludtunk – a legkevesebb az volt, hogy az emeletes ágyon alattam fekvő srác egész éjjel füvezett, így mire reggel felébredtem, teljesen be voltam állva. Amikor Jeruzsálembe érkeztünk, elmentünk a bazárba, és bár alig volt pénzünk, nem bírtunk ellenállni a portékáknak, olyan gyönyörű dolgokat lehetett kapni. Én nagyon jól tudok alkudni, rettentő pofátlanul, ami mindig működik – a végén gyakran megdicsérnek vagy gratulálnak. Na, de akkor még kezdő voltam, egy lobogó hajú, hosszú szoknyás egyetemista, akinek egy boltban iszonyúan megtetszett egy ékszerszett: egy nyaklánc és hozzá karkötő. Próbáltam alkudni rá, de egyszer csak azt mondta az árus: ha kicsit többet adnék érte, akkor hozzá tudna tenni még egy gyűrűt is. A gyűrű viszont hátul van a műhelyben, menjek vele. Én meg utánamentem egy függöny mögé, míg a fiúk kint várakoztak. Amint beléptünk, az árus elkezdte simogatni a hajam. Tiltakoztam, de azt mondta, nem akar semmit többet, csak két percig hadd érjen hozzá a hajamhoz, hadd simogassa, aztán ingyen odaadja a gyűrűt. Elő is vette, és olyan szép volt az a gyűrű… Én meg arra gondoltam, nem a fenekemet taperolja, csak a karomat és a hajamat, most már úgyis csinálja, kibírok még egy percet. Így lett enyém az egész szett, még a fülbevaló is, a mai napig megvan. Csak valahogy nem szívesen hordtam soha.

Gy. D./WMN: Ezt megírtad már?

B. J.: Még nem. Igazából amint kiléptünk a bazárból, felvettem az ékszereket, és többet nem gondoltam rá. Most bukkant elő ez az emlék, amikor gondolkoztam a köteten. Biztos meg fogom írni, szerintem. 

Gy. D./WMN: De csalódtál magadban, amiért egy kicsit prostituálódtál?

B. J.: Egy kicsit szégyelltem magam, de ez a történet arról is szól, hogy az ember mindig talál mentséget magának. Akkor nagyon jól meggyőztem magam, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, és csak utólag gondolom, hogy mégiscsak megzavart engem ez a sztori, mert azokat az ékszereket alig hordtam. De még ez sem tűnt fel több mint huszonöt évig.

Lehet, hogy kihívóan is viselkedtem, de akkoriban amúgy is folyamatosan bámultak és beszóltak a férfiak, rendszeresen megtapogattak a buszon, alig tudtam kimenekülni ezekből a helyzetekből. Természetes volt, hogy itt is van valaki, akinek csorog a nyála. 

Gy. D./WMN: Szerintem nagyon fontos, hogy ezeket a történeteket a női szerzők megírják, mert ez csak női tapasztalat, aminek eddig nem lehetett nyoma az irodalomban.

B. J.: Szoktak arról vitatkozni, hogy létezik-e egyáltalán női irodalom, és én azt gondolom, hogy van az irodalomnak egy széles sávja, ahol lényegtelen, hogy milyen nemű a szerző. Itt olyan mélyen van szó az emberi viszonyokról, az emberi bensőről, hogy nincs különbség férfi és nő között. De van egy vékony mezsgye, ahol csak a női lélek lakozik. Lehet, hogy olvasóként nagyon érdekli a férfiakat is, de megírni csak egy nő tudja. Ahogy megvannak a férfidilemmák, és férfifájdalmak is, amiket meg csak ők tudnak megragadni. Amíg vannak nők és férfiak, addig kell, hogy legyen női is férfi irodalom is. 

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy a felnőtt munkáid erősen kötődnek a nemedhez, viszont a gyerekirodalmi könyveid abban a vastag tartományban mozognak, ahol nincs különbség a nemek között. 

B. J.: Talán azért alakult így, mert amikor gyerekkönyvet írok, mindig visszanyúlok a gyerekkori önmagamhoz, és nemcsak a saját gyerekeimnek vagy az elképzelt gyerek közönségnek akarok megfelelni, hanem a saját gyerekkori elvárásaimnak is. Márpedig az egykori Juditka utálta, hogy lány, fiú szeretett volna lenni. Kaszkadőrnek készült, és verekedni szeretett – miközben felnőttként boldog vagyok, hogy nőnek születtem. Örülök, hogy szülhettem, és hogy nőként élhettem meg a szerelmet (remélhetőleg nem utoljára az életemben). Megváltozott a viszonyom az önmagamhoz és a nememhez.

Gy. D./WMN: Mitől, mikor? Tudsz erre magyarázatot?

B. J.: Azt hiszem, sosem azért utáltam, hogy lány vagyok, mert gond volt a nemi identitásommal, hanem mert a vagány dolgokat szerettem, és úgy tűnt, a világ a vagány dolgokat csak a fiúk számára teszi elérhetővé. Fára mászni szerettem, különféle kunsztokat csinálni a testemmel (például én voltam az egyetlen a lakótelepen, aki a duplahullámos mászókán kapaszkodás nélkül végig tudott szaladni), és lázba hozott, ha az erdőben indákon kapaszkodhattam, mint Tarzan.

A verekedés sem fájdalmat okozott, hanem inkább izgatott, hogy kibírom-e ordítás nélkül, ha három fiú ver csalánnal, hogy valljam be, hová dugta a lánybanda a focilabdát. De azt gondoltam, egy lány nem így viselkedik, nem megy haza horzsolásokkal és kisebesedett térddel.

Azon aggódtam, lesz-e olyan fiú, aki egy ilyen vagány lányt feleségül akar venni. Aztán eljött az a korszak, amikor egy fiúval táncolni izgibb lett, mint egy fiúval verekedni, és onnantól kezdve boldog voltam, hogy lány vagyok. Kár, hogy van egy ilyen skatulyázás a világban, és ilyen kötöttek a nemi szerepek. Én nem fordítani szeretnék a hagyományos felálláson, mert szerintem nincs baj a hagyományos szerepekkel sem, csak legyen meg az átjárás lehetősége. Mindenki úgy boldogul, ahogy neki jó. Az a baj, hogy a világ nagyon erősen ellenáll annak, hogy az ember szabad legyen.

Gy. D./WMN: Azért van, ahol már erősen töredezik a régi beidegződéseken alapuló rendszer.

B. J.: Igen, bár amikor én az elszakadás poklának minden bugyrát megjárva végül úgy döntöttem, hogy elválok a férjemtől, akkor hozzám nagyon közelálló emberek is azt mondták, hogy soha többé nem beszélnek velem, mert egy álszent, csalfa nő vagyok. Még apukám sem tudott nekem megbocsájtani majdnem egy évig. Mindenki csak engem hibáztatott. 

Gy. D./WMN: Úgy érzed, ha férfiként döntöttél volna így, nem bélyegeztek volna meg?

B. J.: Ha egy férfi lelép a családjától, az egy ismerős helyzet (ha nem is elfogadott). De ha egy nő mond nemet (és nem kell, hogy egy másik férfi miatt tegye), akkor az a válasz, hogy „a te kötelességed a család, a háztartás, a gyerek”. Hát, igen, ez is a kötelességem, ez nem vitás, de a saját boldogságom is. És a kettő egymás nélkül nem működik.

Mégis, aki nálunk azt gondolja, hogy a saját boldogságát joga van előtérbe helyezni, azt önző cafkának nevezik. Még azt is megkaptam, hogy „hogyan fogok így az olvasóim szemébe nézni? Hogy merészelek így gyerekkönyvet írni, amikor csak úgy el tudom hagyni a férjemet?” 

Gy. D./WMN: De nem bántad meg, ugye?

B. J.: Nem. Lehet, hogy volt a házasságnak sok-sok évvel ezelőtt egy olyan pontja, amikor még iszonyú erőfeszítéssel meg tudtam volna változtatni a dolgokat (bár erről sem vagyok meggyőződve), de amikor ráébredtem, hogy mi történik velem és velünk, akkor már valójában hiába küzdöttem, nem volt esélyem megjavítani. És évekig próbálkoztam még. Szóval nem bántam meg, még akkor sem, ha időnként nagyon nehéz egyedülálló anyukának lenni négy gyerekkel. De volt azóta két szép szerelmem, és ha véget is értek, egyiket sem bántam meg. Megint szingli vagyok, de megint én szakítottam. Persze könnyen dumálok, mert a könyveimnek köszönhetően keresek annyi pénzt, hogy független legyek. Nem múlik a napi túlélésem azon, hogy támogat-e a férjem. (Amúgy támogat becsülettel.) Tudom, könnyű úgy beszélni, hogy az embernek stabil anyagi háttere van – ezért véletlenül sem ítélek el senkit, aki nem tudja, vagy nem meri meghozni ezt a döntést. Mindenki egyedi eset.

Gy. D./WMN: Én épp azt látom – hogy a felháborodott, ítélkező kommentekre reflektáljak –, hogy nem ellentmondás, hanem egyenes összefüggés van a gyerekkönyveid és a magánéleted között. Hiszen te nem lehetsz az, aki a megalkuvást, a könnyebbik utat választja. 

B. J.: Fura, az ember időről időre kap visszajelzést a környezetétől, különféle emberektől arról, hogy ő milyen. Nekem meglepően sokan mondták már, hogy bátor vagyok. Én meg sosem érzékeltem bátorságnak, ahogy élek, mert azért előfordul, hogy megijeszt egy helyzet. De az igaz, hogy nem szeretek gyáva lenni. Amikor a gyerekeimmel először mentem lovagolni, és felültem egy lóra, annyira rettegtem, de megkértem az oktatót, hogy tanítson meg ugratni. Mert aki tud lóval ugratni, az már nem fél. Azt hiszem, ez velem kapcsolatban egy tipikus történet.  

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography