-

Apámnak a mai napig megvan otthon a bakelitgyűjteménye. Az öreg lemezlejátszóhoz ugyanis, amiben mindig elfáradt a tű, nem lehetett hozzáérni, mert a mi kis ügyetlen gyerekkezeink megkarcolták volna a fényes, fekete korongokat. Ezeket a lemezeket úgy bámultam, mintha aranyból volnának, olyanok voltak, mintha fényes bogarak hajszálvékonyra sodort páncéljából fonták volna őket titkos öregek, odaadó, gondos és pontos szakmai biztonsággal. Az egész olyan mesebeli volt, varázsos, hogy a fekete, fényes lapból hangok jönnek, de még milyen hangok!

És apa jött, megkérdezte, melyik lemezt tegye fel, én meg felkurjantottam, mint egy bolond, hogy az István királyt. De nem a címszereplő volt a kedvencem, hanem Koppány vezér, és úgy üvöltöttem torkom szakadtából Koppány dalát, megnyomva azt a részt, hogy:

Nem kérdem én, meddig járnak még köztünk

Szemforgató, hamis papok

Csak annyit kérdezek, a válaszra várva:

Rabok legyünk vagy szabadok?

Én ugyanis már akkor is élénken elképzeltem, vajon milyen lehet az elnyomottak élete, akik nem fürdőzhetnek a szabadságban, akiket be akarnak szabályozni, akiknek hódolniuk kell láthatatlan hatalmak előtt.

És Vikidál Gyula. A nyers őserő. A 100 százalékos vegytiszta férfienergia. Akiről azt se tudtam, hogy néz ki, meg akkor még kislány voltam, és szép, tiszta patyolatérzelmek jutottak eszembe a férfiakról. Még azokról is, akiknek őserejük volt.

A bakelit apró vájatai között elkezdett futni a tű, én a szőrmeborítású, barna puffon ugráltam, aminek összecsomósodtak a szálai, amikor felsercegett belőle az első dallam. Kendőt kötöttem a fejemre, és úgy éreztem, kiszakad a lelkem, amint meghallom az ismerős dalt, és énekelni kezdek. Aztán még egyet... meg még egyet. Ha jól emlékszem, alig voltam ötéves. Anya kint mosogatott a konyhában, és beszaladt, mert azt hitte, nyúznak. Fogalma sem volt róla, mi ez az éktelen üvöltés. A dalt a hangom miatt nem tudta beazonosítani.

– Haggyad, a gyerek rockoperát hallgat – szólt apám hangja

– Ja, már megin'? – mondta erre anyám, majd visszament a konyhába.

Igen, már megint. És a mai napig, ha hazamegyek, és otthon összeülünk a barátokkal a tűz mellé, az udvaron szalonnát sütni, kenyeret csöpögtetni. Vagy télen, bent a szobában, amikor elővesszük a gitárt, ezek a nóták mindig megszólalnak. Hamis vagyok, a dallamot meg a ritmust ritkán találom el, de az eksztázis maximális, a szöveget teljesen átélem. Azt érzem közben, amit nekem jelent:

szabad vagyok, őrült vagyok, gyerek vagyok, pogány vagyok!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk forrása: Fortepan / Urbán Tamás