–

A szüleim elég jól csinálták annak idején

A legtöbb tini életében eljön az a pillanat, amikortól kezdve képes nagyjából mindenre forgatni a szemét, különösen azokra a dolgokra, amikhez a szüleiknek közük van. Néha. Máskor meg szeretetrohamai vannak – és a kettő között van, hogy mindössze 2 perc telik el. Én is ilyen tini voltam. A szüleim egy ponton túl a nyaralásos szemforgatást úgy küszöbölték ki, hogy elhívhattam a velem egykorú unokatesómat, akivel nagyon jóban voltunk (és vagyunk). Aztán 16 évesen megengedték, hogy otthon maradjak (igen, ez egyhetes házibulit jelentett). Aztán 2 év múlva önként mentem velük újra, méghozzá nagyon boldogan (ebben az is segített, hogy ők fizették a nyaralást, így a nyári munkával keresett pénzemet Sziget-jegyre költhettem). De 13 évesen még természetesen a szüleimmel nyaraltam, és közben bőszen vágtam a pofákat mindenre, ahogy azt kell. Úgyhogy most ennek élem a szülői oldalát, és bevallom, sokszor szórakoztat. Főleg azért, mert kevesebb fizikai aktivitást, több lazaságot és nagyon sok iróniát (saját magam és a gyerekeim irányába is) enged meg ez az új felállás.

Szülőként régen a Luna parkban dobáltuk a zsetonokat a mini ringlispílekbe, hogy nekik is örömteli nyaralásuk legyen, most meg a Sephora boltban tartjuk oda a bankkártyát – árban hasonló, de felnőtt női élvezeti értékben messze nyer a mostani helyzet. Még akkor is, ha a tinis nyaralás hátulütője a nonstop üvöltő K-pop (agyamra megy, de hát régen én ordíttattam a Spice Girlst meg a Kispált, szóval szavam sem lehet) és az állandó vita a képernyőidőről.

Dolgok, amiket már nem kell csinálnom nyaraláson (de amikor kellett, akkor nem cseréltem volna el semmire... csak néha forgattam a szememet)

• Feneket törölni – ez ugyanis mindig akkor szükséges, amikor bekapod az első falat ételt, leülsz és kinyitsz egy könyvet vagy elkészült a friss kávéd.
• Folyamatosan életben tartani kicsi embereket, akik egyáltalán nem képesek az önellátásra.
• Egy mozgó raktárat üzemeltetni, amiben bili van, pelenkázótáska és minden napra dupla ruha. Erről már írtam, és ez  nemcsak a gyerekek felnövéséről szól, hanem az én fejlődési utamról is.