–

Visszaszámlálós időszak van, mindenki vár valamit. Az osztályban kihúzzák, ki kinek hoz ajándékot, hetekig lehet ötletelni. Felmerült bennem, hogy beszállok én is, így elejét veszem annak, hogy nekem hozzanak ajándékot, de nem akarom zavarba hozni azt a gyereket, aki engem húz – és persze a szülőjét sem. Így végül kimaradtam a húzásból. Viszont kísérője lehetek annak a közösségi élménynek, ami miatt szerintem jó iskolába járni.

2004 decembere. Az első iskolai karácsonyom tanárként. Harmadikos napközis csoportom volt, nagyon szerettem a munkát is, a gyerekeket is. Kőkemény időszak volt: déltől ötig egy percre sem mozdultam el mellőlük, mindent együtt csináltunk. Megismertem őket, rajtuk keresztül a családjaikat is – kicsit olyan volt, mintha velük éltem volna.

Az utolsó decemberi tanítási napon annyi ajándékot kaptam, hogy haza sem tudtam vinni. Amit igen, annak a nagy részét letettem a Hősök terén, a Mikulásgyárban. Volt ott rúd téliszalámi, több doboz menő szaloncukor, illatszercsomagok, könyvek és utalványok, kézzel készített sál, rajzok, bögrék, borok, pezsgők.

Akadt köztük olyan is, amit az iskola adott minden pedagógusnak, de a szülők annyira megszórtak, hogy csak ültem a buszon a sok kincs között, és pislogtam a többi, nem tanár utasra: hát most nekem tényleg nagyon jó.

A fizetésünk katasztrofális volt, félállásban dolgoztam, a szüleimnél laktam, nagyjából az étkezésemet tudtam fedezni belőle. Ez a karácsonyi ajándékbomba akkoriban nagyon sokat számított.

Viszont most nincs pénz

Most már nem csak a tanároknak nincs: nagyon sokan vannak úgy, hogy a saját élelmüket még meg tudják venni – szerencsére a családjukét is –, de a lakhatás egyre nehezebb. A rossz tankönyvek, mondjuk, ingyen vannak, a tanszerek viszont nem, a karácsony pedig hatalmas stresszforrássá vált, anyagilag is.

Amikor tizenöt év után visszamentem tanítani, a sok változás mellett még valami mást is észrevettem: egészen más volumenű lett az ajándékozás. Akik megtehetik, azok továbbra is adnak, de egyre kevesebben. Kaptam szalaggal átkötött szaloncukrot – egy darabot –, és nagyon jólesett. Rajta volt a szalagon a nevem. Kaptam mézeskalácsot, amit a nagyi sütött, kézzel horgolt kisállatot, reklámtollat. Gondoltak rám. És ez is több mint elég, mert bár hihetetlen, nem ezért csinálom, amit csinálok. És nem is a három hónap nyári szünetért, ugye.

A karácsony a legfontosabb családi ünnep, ezért is olyan nyomasztó, ha nem kerek a család, vagy ha nem tudjuk olyanná tenni az ünnepet, amilyennek szeretnénk. Nemhogy a bejgli szétreped, de már azt sem látom, mikor, hol és kinek sütöm, az ajándékozás pedig konkrétan rémálommá válik. A „mi nem ajándékozunk” mondás rendszerint azt jelenti, hogy abban a társaságban épp nincs gyerek. Mert ha van, akkor persze az más.

Hasznosat nem illik venni gyerekeknek, mert az már milyen, a haszontalan meg ömlik ki az utcára, annyi van belőle.

A gyerekek szeretnének ajándékozni, de elbüfézték a zsebpénzt, ezért nyilván a saját ajándékomat is én veszem meg a nap végén. Ami amúgy cuki, csak nem így terveztem – vagy inkább nem terveztem be a kiadások közé. Rendben, minden megvan. Ja nem: a gyerekek még húznak is, de nem a legjobb barátot, hanem olyat, akinek szintén kell ajándék, mert ő biztos ad. Így állok csukott szemmel a játékbolt–illatszerbolt–papírbolt–fast fashion bolt tengelyén, várom, hogy a kosaram egyre nehezebb legyen, és szűnjenek meg újabb tételek beleesni. Aztán irány a pénztár.

Erre jön még az az összeg, amit a szülők osztálypénzként fizetnek, és aminek egy része tanári ajándékokra megy. Az osztálypénz az, amiről elvileg nem tud az osztályfőnök – de tud. Kis borítékokban érkezik, az osztálypénzt szedő szülő gyerekén keresztül, és gyakran rajtam is átmegy. Olyan kiadásokra szedik, mint a lángosozás az osztálykiránduláson vagy az állatkerti belépő.

Úgy vélem, a tanárokat nem kell ebből megajándékozni

Különösen nem karácsonykor, amikor az emberek már egymást sem tudják megajándékozni áruhitel nélkül. Kaptam én is az osztályomtól az évek során utalványokat, tudom, mire költöttem, hálás is vagyok érte, jól is jött – csak az egész egy kicsit kényelmetlen. Kicsit olyan, mint a hálapénz. Köszönjük, tanárnő, a munkáját. Hát én is köszönöm, csak X és Y egy kicsit jobban is odatehetné magát, és azért, mert ő adja át a csemegekosarat, ettől még pont ugyanígy gondolom.

Jó lenne találni valami kedveset, valami meghittet, ami nemhogy pótolja a gyakran kényszerű gesztust – ami mögött szervezés, gyűjtés és fáradtság van az év legsűrűbb hónapjában –, hanem rávilágít az ünnep lényegére: gondoltam rád.

Kaptam ilyet is egyébként. Egy nyolcadikos fiútól. Eszes gengszter volt, rendesen megnehezítette a munkámat. A téli szünet előtti utolsó napon, mielőtt kiürült volna az iskola, odajött a folyosón, és megölelt. De úgy igazán. Mint egy gyerek. Mert az. Nagydarab, balhés, hatalmas szívű gyerek. Az ölelését azóta is magamnál hordom. Előveszem, amikor elbizonytalanodom.

Murányi Renáta

A kiemelt kép forrása: Getty Images/eclipse_images