–

Miért kell ezt túlragozni?

Hajlok Éva véleménye felé, aki azt írta: „nem is érti, mit kínlódunk ezen – egyszerűen meg kell élni az éveket, nem pedig idegeskedni miattuk”.

Alapjáraton én sem idegeskedek. Viszont szerintem még a valóban nyugisokkal is megtörtént már, hogy valamelyik, nullára végződő születésnapjukat kicsit másképp élték meg: csöndesebbek voltak, mint máskor, vagy épp ellenkezőleg: felszabadultabbak. Szerencsére nem vagyunk egyformák, de az idő múlása valamennyiünkkel megtörténik.

Végérvényesen fel kell nőnünk – vagy mégsem?

Huszonéves koromban aktívan írtam naplót. Világosan emlékszem, milyen részletesen felvázoltam, hogy akarok kinézni és mit fogok csinálni, amikor betöltöm majd a harmincat. Volt ott minden, a jól ápolt frizurától a menő autón és a jól pozicionált munkakörön át az elképesztően jó fizetésig és az éppen úton lévő első gyermekig. S mindezt azért, mert az egzisztenciateremtő éveimre jellemző vacak melók és folyamatos hajtás közben mélyen, belül valóban hittem benne, hogy amit az ember az elméjével megformál, leír és dédelget, az biztosan valóra válik.

„Legyenek álmaid, végy hozzá csipet lelkesedést és némi önfejlesztést!” – ez volt a receptem.

Hogy a hamarosan bekövetkező harminc tényleg mély depresszióban talált, annak persze nem az lehetett az oka, hogy még nem volt a fenekem alatt egy akkoriban csúcsmodell gépjármű. Mindenki azzal vigasztalt, hogy még csak most kezdődik igazán az élet… meg hasonlók – én meg csak annyit akartam, hogy hagyjanak békén sírdogálni a vackomon, mert immár vége a világnak. Így visszatekintve, csoda, hogy nem röhögtek szembe.

A húszas-, harmincas- és negyvenes éveink igazán aktív három évtizedet jelentenek

Fizikailag, aktivitásunkat, lelkesedésünket tekintve a csúcson vagyunk, már letudtuk a reprodukciós feladatokat is, valamennyire megvalósítottuk önmagunkat. Gyereket nevelünk, dolgozunk, új dolgokat tanulunk, utazunk – valójában annyi dolgunk van, hogy nem is érünk rá igazán aggódni a korunk miatt. De mi van, ha megpiszkáljuk egy kicsit a felszínt? Mindezt így látják a megkérdezett ismerőseim:

„A harmincadik születésnapom nagyon rosszulesett… Vérig voltam sértődve, hogy már nem vagyok huszonéves.”

„Nem tudom, mi a magyarázat, de nekem is a harminc volt a legrettenetesebb… Talán akkor érünk el egy olyan mérföldkőhöz, amikor már végérvényesen fel kell nőnünk. Azóta kétszer is megvolt a harminc, és ma inkább hálás vagyok azért, hogy jó erőben, egészségben élhetem meg, mert megtehetek olyan dolgokat, amiket régebben nem.”

„A harmincadiknál megvolt a két gyerek, velük voltam elfoglalva, de amúgy érettebbnek éreztem magam. Határozottan szeretek harmincas lenni, várom a jövő évi negyvenet.”

„Öt évig készültem a harmincra. Megmondtam mindenkinek, hogy innentől nincs felköszöntés, ünneplés: ami eddig nem lett meg, az már nem is lesz, fél lábbal a sírban vagyok. Regényt tudnék írni róla, milyen gondolataim vannak ezzel kapcsolatban. Komoly hisztiket nyomtam, több órás indoklásos beszédekkel. Úgyhogy eldöntöttem, továbbra is huszonkilenc maradok. Örökre!”

„A harmincadikba szinte belepusztultam. Onnantól fogva nem igazán szeretek nagy feneket keríteni a szülinapoknak, mert az folyton az idő múlását juttatja eszembe. Ezért a testvérem kitalálta, hogy nálam mindig a tizennyolcadik szülinapot, az úgynevezett fénykort ünnepeljük, nulla felhajtással. A negyvenedik nem volt annyira rossz, mint a harmincadik… talán azért, mert addigra még egyáltalán nem sikerült kiheverni a harmincat. Nemsokára ötven leszek, és már most beleborzongok az érzésbe. Felfoghatatlan. Nem érzem magam készen arra, hogy ötven legyek: viszont kezdek összehaverkodni a harminccal.”

„Már lassan húsz éve harminc vagyok, oszt jó’van.”

„A férjem harminc volt, pont akkor érte el a „mindjárt meghalunk, leéltünk a fél életünket, hát nem érted?” érzés. De, mivel e felfogása alapján mostanra lassan tényleg leéltük az életünket, manapság már nagyokat röhögünk ezen a balgaságon, és egyre inkább arra gondolunk, hogy van élet, amit élni kell.”

Dénes korai harmincasként kezdett futni, és más futókhoz hasonlóan, egyben hagyományt teremteni magának: minden születésnapján annyi kilométert fut a Velencei-tó körül, amennyi az éveinek a száma. Mint mondja, ez különösen jó módszer arra, hogy az emberben tudatosuljon a tényleges kora.

„Mostanában már két kör sem elég hozzá” – meséli. „De amíg ezt meg tudom tenni, nem érzem öregnek magam, csak mások, főleg idegenek metakommunikációja érzékelteti velem néha, hogy nem vagyok már olyan fiatal.”

Szülinapra szemránckrémet

Magdi kulturális területen dolgozik, jelenleg nagyon fiatalos nagyszülő. Úgy ismerem, mint akit nehéz kihozni a sodrából, nem panaszkodós, nyugis típus. Viszont mint meséli, a negyvenedik születésnapja igencsak megrázta, főleg, amikor az ajándékok között felfedezett egy szemránckrémet. Ez a hétköznapi kozmetikum minden korábbinál jobban tudatosította benne, hogy naptár szerint hány éves.

Manapság már mosolyogva gondol vissza azokra a napokra, főképp azért, mert nemcsak az ötvenet, de a hatvanat is gond nélkül betöltötte. Szemránckrémet viszont ma sem használ.

Mikor vagy a leginkább elégedett magaddal?

Érdekes, hogy bár a közvélekedésben a negyvenedik születésnap már egyértelműen a teljes élettartam felével egyenértékű, az általam megkérdezett közel száz ember közül alig egy-két megszólaló nevezte meg lélektani értelemben kritikusnak a negyvenedik évet. Sőt, úgy tűnik, valójában ekkor vagyunk önmagunkkal a leginkább elégedettek: már kevéssé nyomasztanak a korábbi, a fiatalkori önbizonytalanságból fakadó képzetek és egzisztenciális értelemben is valósággá váltottuk a terveinket, vagy legalábbis azok jó részét. Továbbá: nem képvisel központi szerepet a gondolatainkban a lezárás motívuma, sokunk éppen ekkor kezd új terveket kidolgozni, hiszen úgy érezzük, van elég időnk és energiánk tető alá hozni eddig meg nem valósított dolgokat. Már nem görcsölünk és idegeskedünk minden apróságon, könnyebben érezzük meg magunkban azt a fajta nyugodt bölcsességet, belső türelmet, amely segít átlendíteni a hétköznapi problémákon.

„Harmincévesen negyvennek hazudtam magam, hogy dicsérjenek, milyen jól nézek ki. Most, majd' ötvenévesen még mindig negyvennek hazudom magam, és örülök, ha azt mondják, egy-két évet nyugodtan letagadhatnék. Immár húsz éve vagyok negyven, és tök jól érzem magam!”

„A negyvenedik előtt egy nappal született a lányom, így a tejfakasztó buli keveredett szülinappal, és úgy benyeltem mellé egy vírust, hogy nem voltam képes hazahozni a kórházból a lányomat meg feleségemet. Na, amikor ezzel a tudattal fetrengtem otthon, akkor komolyan szembesültem önnön mulandóságommal.”

„Azt mondják, ma a negyvenesek a harmincasok, az ötvenesek a negyvenesek. S így tovább. Úgyhogy reménykedem.”

„A negyvenet vártam. Irtó klassz érzés volt, hogy vigyáztam magamra, egészséges voltam, sok baráttal vettem körbe magam. Az azt követő évek pedig szenzációsak voltak! A gyerekek már nem szorultak rám, minden kicsit lazább volt, szinte mindig sütött nap. Szerintem a legszebb évek ilyenkor vannak. Az ötven sem fájt, sőt! Micsoda meglepit csinált Kata lányom! És várom a hatvanat. Ha teszünk érte, hogy jó minőségben éljük meg az éveiket, akkor mindegyik jó lesz.”

„Jól tetszik hallani, bácsi?”

Ötvenen túli ismerőseim közül sokakra jellemző az immár sokadik újrakezdés. Karcsi például hosszas versenysportmúltat és úszókarriert rúgott fel több évnyi masszív alkoholizálásért, ez még az ezredforduló előtt történt. Tönkrement a családi élete, volt olyan tél, amelyet egy fűtetlen fáskamrában töltött el, és amilyen ütemben égette a gyertyát mindkét végén, nem úgy nézett ki, hogy meg fogja érni az ötvenet. Ma boldog házas, gyönyörű unokája van, éppen e cikk írása közben tölti a hatvanat. Jobban néz ki, mint tizenöt éve.

„Több száz versennyel a hátam mögött nekiálltam szeniorként is versenyezni. Egy kedves ifjú hölgy (versenybíró) Kecskeméten elkezdte magyarázni, hogy melyik futamban, melyik pályán kell majd vízbe ugranom a medence felé! Közben jóindulatúan megkérdezte: »Jól hall a bácsi?«

Te jó ég, gondoltam, ez a kislány annyira öregnek lát, hogy el sem tudja képzelni, képes vagyok-e egyáltalán elrajtolni… Szóval nem én érzem magam öregnek, hanem a fiatalok látnak annak.”

Erika is most volt hatvan, és néha azon kapja magát, hogy nála öt évvel idősebbeket egyszerűen „lenénizi”. Mint mondja, egyelőre nem képes hatvan pluszosnak tekinteni magát.

Nem hiszem, hogy végszót kéne keresni ahhoz, hogy összességében hány évesnek érezzük magunkat a bőrünkben

Az életminőség őrzése minden életkorban kiemelt fontosságot kell, hogy kapjon. A legtöbben a pozitív, jó hozzáállásban hisznek, mert az végképp kortalan. Egy volt gimnazista osztálytársam frappáns összefoglalója szerint: „Kinevettem a harmincadikat, a negyvenediket, és nevetni fogok az ötvenedik betöltése után is. Na persze, fáj itt, fáj ott… De amíg fel tudok mászni a lépcsőn, és fel tudok emelni egy jó korsó sört, addig minden oké.”

Kocsis Noémi

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images