–

A nőket a háborús/háború utáni időszakokból sokszor ilyen szerepekben látjuk, vagy csak így engedik láttatni, mert egyébként láthatatlanok.

Elkövetőként - legalábbis a legtöbb esetben - tényleg azok. Persze vannak kivételek. Hogy a legnépszerűbbet említsem: A felolvasóban épp egy elkövető nő karakterét dolgozták fel, persze ez is kapott egy jó adag romantikus mázat, mindezt talán épp azért, hogy sokkal jobban elfogadhatóbb legyen a tény:

egy nő is lehet erőszakos, egy nő is ölhet, és nem csak védelemből, nem is kizárólag parancsra, hanem csak úgy.

Pető Andrea nagyon komoly és kifejezetten részletes könyvében boncolgatja ezt a kérdést, egy konkrét eset szűk tér és időbeli síkjából kiindulva, tartva egy jóval szélesebb spektrumú kérdéskör felé, ami a nők szerepét tárgyalja a második világháború utáni időszakban, a nyilas uralom alatti Magyarországon.

Ez a könyv azt is kimondja, hogy a szovjet és a nyugati megszállási öv bíróságai abban nagyon is hasonlítottak egymáshoz, hogy a nők világháborús szerepét és a felelősségüket elbagatellizálta, sőt, tulajdonképpen egzotikusnak tekintette. A tevékenységüket a háború utáni igazságszolgáltatásban a hagyományos női szereppel szembenállóként értelmezték. Így válhattak a szélsőjobboldali nők is láthatatlanná.

Dely Piroska azon kevesek egyike volt, akinek az ügyét Népbíróság elé vitték, ott tárgyalták, majd kivégezték az 1944. október 15-én, a Csengery utca 64.-ben elkövetett tettéért (19 zsidó lakost lőttek agyon, és fosztottak ki itt). Bár az, hogy pontosan mi történt a Csengery utcában, teljes mértékben sosem lesz rekonstruálható. Pető viszont az okokat alaposan körbejárja és mikroszinten vizsgálja a történéseket szemtanúk emlékezései, a tanúvallomások és az elkövetők vallomásai alapján.

A második világháború után kialakult párhuzamos emlékezetkultúra pedig alig mutat egyezést.  Ezért is olyan nehéz az igazság kiderítése, persze ez a könyv nem is erre hivatott. Viszont néhány vallomást idemásolok, hogy ti is értsétek ennek a bizonyításnak a bonyolultságát és a párhuzamos emlékezetkultúra természetét.

Dely Piroska példának okáért először azzal próbált védekezni, hogy „csak véletlenül arra sétált”:

„A Hársfa utca 57-be egy SS katona az utcáról berántott. Nem SS-katona rántott be, hanem a dolog úgy történt, hogy egy ismerősöm, akinek a nevét nem tudom, helyesebben nem is ismerősöm, hanem nyilas karszalagos magas férfi, akinek fekete egyenruhája volt, vitt oda engem. Én ugyanis ennek az ismeretlen embernek panaszkodtam arról, hogy rossz állásban… vagyis kérdeztem, nem tudna-e jobb állásba helyezni, és panaszkodtam, hogy nincs kabátom. Erre ő azt mondta, hogy menjek velük zsidókísérésre, és majd adnak egy kabátot. Beismerem, hogy a Hársfa utca 7-ben valóban bent voltam, nők összeszedésében részt vettem, nőket elvittünk körútra. Helyesebben most már úgy emlékszem, hogy nem is vittük őket a körútra, mert a németek helyhiány miatt visszaküldték őket a házba. Azt tagadom, hogy asszonyokat bántalmaztam volna. Valóban kaptam egy kabátot, ami jelenleg rajtam van. Kaptam még egy aranygyűrűt is. Mindkettőt az említett nyilas adta át. Kaptam még kék blúzt és kék pettyes ruhát. A kabát rajtam van.”

Mivel Delynek nem volt ügyvédje, olyan bevált taktikákat alkalmazott, amiket akkor gyakran vettek enyhítő körülménynek a bíróságon.

Például többször elájult a tárgyaláson, vagy éppen férfiakra hivatkozott, hiszen az a Népbíróságok perirataiból kiderül, hogy a férfira való hivatkozás mérsékelte a nőkre kiszabott büntetés erejét:

„Barátnője voltam egy Otto Wildinger nevű német tábornoknak, aki a jövőre nézve úgy nekem, mint két gyermekemnek nagyon kecsegtető ígéreteket tett, állandóan hangoztatta, hogy a németek megnyerik a háborút, és teljesen megtévesztett, és annak hatására vállalkoztam erre a szennyes és bűnös szerepre, így lettem segítségére az SS gárdának.”

A szemtanúk vallomásai azonban szintúgy sokszor különböznek, mint ahogy Dely vallomásai is:

„Ez a fekete ruhás, nyilas karszalagos nő korlátlanul intézkedett, diszponált élet és halál ura volt. A szó legszorosabb értelmében ott úgy történhetett és úgy történt, ahogy ő akarta. Fegyver nem volt nála, de a német SS-katonák feltétlenül az ő utasításait követték, akkor, amikor gyilkolták és elhurcolták a házban lakó személyeket.”

A Csengery utca 64. egy másik túlélője így vallott:

„Ott az történt, amit a nyilas nő akart. Akit ő akart, meghalt, akit ő akart, azt elcipelték, és ha úgy akarta, annak semmi baja nem lett.”

Steiner Andorné, a Csengery utcai mészárlás egyik túlélője vallomásában pedig plasztikus pontossággal írja le a történteket:

„A férfiakat megmotozták, akit találtak, azt elvitték, kihívták őket az előszobába, és mi nők bent maradtunk a szobában, és ránk zárták az ajtót. A fiúkat az előszobából a fürdőszobába vitték, először Tenczer Róbertet, aztán az uramat, aztán a sógoromat. Singer urat betették a vécébe, ahol ijedtében, szívszélhűdésben meghalt. Azt hiszem, nem lőtték agyon, mert nem volt ott vér. Két idegen férfit hoztak be a lakásba, azokat is agyonlőve találtam meg. Az uram meg a sógorom még éltek. A sógoromat kihoztam a szobába, akkor az uram szólított engem, és bevezettem a szobába, és kényelembe akartam tenni, mert a keze fejét lelőtték. Ekkor újból jöttek, mikor könyörögtem, hogy hagyjanak békét az uramnak, mert szegény munkásemberek vagyunk. Végighallgattak, és az uramat háromszor hátba lőtték. Belém is lőttek. Én beleestem a szekrénybe, és úgy tettem, mintha meghaltam volna. Még egyszer bejöttek a nyilasok és a németek megnézni, hogy meghalt-e mindenki. Azt mondta az egyik, „ez az asszony még él”, de azért kimentek. Az ágy alá húzódtam, így maradtam életben. Dely Piroska és a társai többször visszajöttek.”

A vallomások és az emlékezések sorozatát tovább festi a könyv, ennyi plasztikus részlet elég is ide érzékeltetésképpen.

Dely Piroska esete azonban csak egy a sok közül, de rajta keresztül is temérdek kérdés merül fel:

’89 után Kelet-Európában nem igazán foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a nőknek milyen szerepük volt a háborús bűnökben, legfeljebb azt állapították meg, hogy fasiszta férfinak fasiszta nő a párja – mondja Pető Andrea egy vele készült interjúban a Klubrádión. De nem mentek mélyen bele, milyen szerepe volt a nőknek ezekben az időkben.

Azt is kifejti, hogy a nyilasokhoz (mármint magához a párthoz. Illetve azok csoportja is ide tartozik, aki nem volt ugyan párttag, de azokat az elveket vallotta, amit a párt) olyan típusú nők tartoztak, akik mentálisan betegek voltak, vagy racionális döntést hoztak arról, hogy ehhez az eszméhez kell csatlakozni: azaz nem találtak férjet, és ez tűnt biztos gazdasági befektetésnek.

A nyilas nő pedig egy kicsit rossz nőnek is számított (vagy konkrétan annak), akinek nincs gyereke (de ettől még támogathatja azt, hogy másnak legyen), és volt bennük egyfajta sérelem, mert nem feleltek meg a kor nőképének, amely kimondta, hogy menj férjhez, élj boldogan, ne dolgozz, nevelj gyereket, és kábé ennyi a feladatod. Azt sem lehetett rájuk fogni, hogy fiatalok voltak és meggondolatlanok, úgy toborozták be őket. Mert bár különféle életszakaszból kerültek ki, voltak köztük első generációs értelmiségiek (tehát a tanulatlanság, ebből kifolyólag a színtiszta befolyásolhatóság sem volt nagyban jellemző rájuk), tisztviselők és gyári munkások is egyaránt.

És voltak köztük olyanok is, akik férfivé lettek – mondja Pető Andrea, azaz

kirajzolódik egy nagyon markáns csoport azokról a nőkről, akik férfi ruhákat hordtak és úgy is viselkedtek, és ezen keresztül az erőszakon keresztül lettek férfivá. Ebben az esetben az erőszak azt is jelentette, hogy meg lehet ölni embereket.

Voltak abban a korban olyan női bűncselekmények is, amik nem feltétlenül kötődtek konkrét erőszakhoz, a besúgás és a rablások például mind annak számítottak. És ezek az önálló akarattal rendelkező nők nem igazán illettek sehova azokban az időkben. Sőt, 1941-ben a nyilasok elleni lejárató kampányban feministának kiáltották ki őket. (Akkoriban ez konkrétan pejoratívnak számított, bár mondjuk mostanság sem azért feministáznak, mert annyira dicsérgetni akarnak.)

Arra, hogy ezen nőknek mik voltak a motivációik, milyen társadalmi háttérrel rendelkeztek, és miért maradhattak láthatatlanok mégis, választ ad ez a könyv. A Láthatatlan elkövetők nem akarja felkutatni, pontosan mi történt 1944-ben a Csengery utcában, de arra rámutat, hogyan alakul az emlékezők által alakított emlékezet. És arra is rámutat, hogy voltak/vannak olyan női elkövetők, akik nem romantikus indíttatásból (azért, mert valakinek a szeretője/felesége), nem önvédelemből, hanem pusztán aljasságból, haszonszerzésből követnek el bűncselekményeket. Mert igazából a bűnnek nincs neme.

A láthatatlan elkövetők nem kifejezetten nyári olvasmány, de egy esős napon, amikor úgy érzitek, szeretnétek többet érteni és látni olyan egy korszakokból, aminek megértése a mai napig nagyon nehéz (és valószínűleg mindig is az marad), akkor vegyétek elő Pető Andrea könyvét. 

Szentesi Éva

Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők - Nők a magyarországi nyilasmozgalomban (Jaffa Kiadó, 2019)

A címben olvasható idézet a könyvből származik. Egy Dely Piroskára tett vallomásból való.

A kiemelt képen olyan sárga csillagos házak láthatóak, amilyen a Csengery utcai gyilkosságban is szerepel. (Forrás: Fortepan)