Hogyan szeretnék meghalni?

–

Van egy szívbillentyű-problémám, ez pár éve derült ki, nem túl veszélyes dolog, amennyiben sokaknál előfordul – épp csak annyira kell figyelni rá, hogy, mondjuk, élsportoló nem lehetnék, szabadidősportoló ellenben igen, „de maratont azért ne vállaljon”, – teszi hozzá a doktor, amikor megnézi, mert időnként elmegyek kontrollra. Ám amióta tudomásom van a dologról, erősödik bennem a remény, hogy valamikor majd nagyon gyorsan lesz vége ennek a történetnek – ha a szívem egyszer csak úgy gondolja, hosszas szenvedés és búcsú nélkül továbbállhatok. Azóta dolgozom magamban néhány forgatókönyvön.

Ezek elé annyit írnék, hogy két dolgot gondolok fontosnak. Egyrészt: ne jelentsek túl nagy nyűgöt senkinek addig, mire végre leadom a kulcsot a portán. Túl rövid az időnk ahhoz, hogy a kelleténél többet kelljen mindig másokkal foglalkoznunk – egy idő után mindenkinek jobb, ha nem jelentünk terhet senkinek.

Én majd pá-pá-t intek az utolsó látogatónak, ha netán mégis ágyban, párnák közt kell várnom az utolsó csatlakozást, megkérem, oltsa le a villanyt maga után, aztán nem kell velem foglalkozni többet.

Persze, elengedhetetlen a könny meg a részvét, de minden másra ott a temetkezési cég.

A másik reményem, hogy ha sikerül netán kissé hirtelen befordulni a sarkon, nem marad utánam túl sok és macerás elintéznivaló. Kérem az illetékest, intézze úgy, hogy addigra minden tartozás ki-... és minden számla épp be legyen fizetve, és a laptopom titkos mappáiban lévő pornográf képek, valamint a Delhusa Gjon-klipek soha ne kerüljenek nyilvánosságra. Köszönöm.

És ha ez rendben van, lássuk ezt a három forgatókönyvet a boldog kimúlásra!

1. A színházi vég

Imádok színházba járni. Egy jó, katartikus előadás nekem többet ér, mint sok más embernek egy koncert vagy egy buli. Ott és akkor úgy érzem, olyan élményt kaptam, aminél már egyszerűen nem kell több: tehetséges emberek, nagy művészek által írt szöveget két-három órán át előttem játszanak el, önmagukat nem kímélve, égetve, csak azért, hogy nekem jó legyen. Egy ilyen tökéletes előadás, mondjuk, egy klassz Shakespeare után (azért őt írom, mert egy igazi Shakespeare-előadáson majdnem mindig lehet röhögni is a sírás mellett), amikor háromszor visszatapsoltam a színészeket, és ők meghajoltak nekem (is), elégedetten hátradőlök a bársonyszékben, már nem törődöm a ruhatárba igyekvőkkel, behunyom a szemem, és… függöny. Halálom természetesen színes hír lesz a lapokban „vastaps közben halt meg”, netán „halál a nézőtéren” címmel, kis utólagos hírnév. A színészek pedig egy percig rokonszenvvel gondolnak rám.*

2. A szurkoló halála

Ennek két változata van. Az egyik sajnos valószínűbb, de erre nem vesztegetek sok szót. Nézek egy nagyon rossz meccset a tévében, elalszom rajta... és nem ébredek fel. Ha elég öreg leszek már, simán megtörténhet. A másik sokkal izgalmasabb lenne: egy lenyűgöző, hatalmas stadionban, több tízezres tömegben szurkolok, a csapatom a bajnoki címért játszik, érzem, ez az a meccs, amiben egy egész élet drámája benne sűrűsödik. És abban a pillanatban, ahogy megnyerjük a meccset, az önfeledten éneklő szurkolók között gyorsan kiosonok a szektorból, leülök a kijáratnál a fal mellé, utolsó erőmmel még előveszem mobilomat, és felhívok valakit, aki fontos (volt) a számomra, hogy a maratoni hírnök módjára belesuttogjam a mámoros estébe az újságot: „Győztünk!” Ez az utolsó szavam. A kifelé tartó, boldog tömeg megtalálja a csapatzászlóval félig betakart, lassan hűlő testemet, és aznap este rólam is beszélnek a kocsmában. **

3. A játékos halála

Igen, ez is foci, de máshogy. Nem magyarázom el, csak leírom. Kiskölykökkel focizok egy külvárosi vagy játszótéri dühöngőben. Nem a gyerekeim, ismeretlen, nagyszájú, lelkes pockok, akik véresen komolyan veszik a meccset. Beállok közéjük, mert hiányzott egy ember. Kiosztok pár gólpasszt, beállok a kapuba, kivédek pár lövést, lassan kivívom az elismerésüket, egyszer majdnem megkérdezi egyikük a nevemet is, de aztán rájön, nem érdekes. A meccs az örökkévalóságig tartana, noha lassan alkonyodik, szürkék lesznek a körvonalak a pálya körül. A fiúk csak rohannak, passzolnak, lőnek, veszekszenek tovább, én egy utolsó, pontos indítás után szépen leülök a palánk mellé, és a gyerekhangokat hallgatom... utoljára. A meccs hevében sokáig észre sem veszik, hogy már nem vagyok jelen, aztán amikor megáll a játék, körém gyűlnek, egyikük a labdával a hóna alatt hozzám lép, megböki a vállam, én pedig mosolyszerűséggel a szám szélén elnyúlok. A gyerekek hazaszaladnak, elújságolják, hogy együtt fociztak egy bácsival, aki jól meghalt, valamelyik szülő végül kijön, és ellenőrzi a dolgot. Másnap a suliban a gyerekek hosszan dicsekednek vele, hogy egy halottat láttak, aki előtte velük focizott, vitatkoznak, melyiküket dicsértem meg előtte – a legkisebb, máskor csak kegyelemből beválasztott kis ügyetlen is úgy érzi, ez most az ő sztorija is. És tényleg, a nagyobbak ezúttal neki is vesznek jégkrémet, amikor másnap ismét elindulnak focizni a pályára, ahol már csak a szellemem figyeli őket.

* Egyébként hasonló eset valóban megtörtént, nem is olyan rég, egy hazai színházban.

** Ehhez sajnos hozzá kell fűznöm, hogy inkább afféle metafora akart lenni, valójában már rég nincs olyan futballcsapat, amelyikért szívesen halnék meg, de erről nem én tehetek, hanem a magyar futball.

Somos Ákos