–

Pásztory Dóri – akinek az anyukája a palotabozsoki Chanel

Anyukám volt a palotabozsoki Coco Chanel, a Burda magazin szabásmintáinak Kolumbusz Kristófja (már csak azért is merek ezzel a hasonlattal élni, mert gyerekkorom nagy részében meg voltam róla győződve, hogy egy kincses sziget térképe van elrejtve az újságok közepébe).

Szerintem nincs ádázabb küzdelem a divatiparban, mint a vidéki kis falvak kultúrházaiban tartott februári jelmezverseny.

Én évtizedek óta hordom azt a heget a lelkemen, amit az a trauma okozott, hogy ezzel a jelmezzel MÁSODIK lettem. A tökéletesen kivitelezett szín- és anyaghasználaton túl szeretném külön felhívni a figyelmet a fonalból készített parókára, a cipőmön a nagy masnikkal harmonizáló kis masnikra és a tökéletesen kivitelezett Joker-face-re. És a háttérben látható műértő közönségre, amelynek a szavazatai alapján második lettem. A Szekeres Gábor előzött meg, úgyhogy ha ezt ő vagy valamelyik felmenője olvassa, akkor kérem, kommentben írja meg, hogy milyen maskarával sikerült legyőznie. 

Dián Dóri – pattogatott kukorica

Bármennyire szerettem volna, sosem voltam hercegnő farsangon. Anyukámban ugyanis tomboltak a kreatív energiák, és mindig egyedi jelmezt gyártott nekem. A kezdeti nyávogást aztán hamar felváltotta a lelkesedés, miután majdnem minden évben megnyertem a jelmezversenyt – és az osztályomnak a tortát! 
Így voltam én zsákbamacska, szőlőfürt, alkoholos filctoll és pattogatott kukorica is.

Bár utóbbi jelmez igen ötletes, azért anyukám azt nem gondolta teljesen végig, hogy huszonnégy hatéves közé eresztett egy popcornokkal televarrt pólóban.

Kemény meló volt megvédeni a jelmezem, de végül sikerült kibírnia a felvonulásig.

A torta után pedig én voltam a desszert. 

Szentesi Éva – háromszoros királylány

Igen, jól látjátok. Minden egyes farsangon királylány voltam. Menetrendszerűen gyártotta anyám a királylányjelmezeket, mert természetesen nem vettem fel ugyanazt már a másik évben, hanem egészen másmilyen fazon kellett, másfajta színben. Sajnálom, de én a szívem és a lelkem legmélyén egy hamisítatlan, eredeti királylány vagyok. Ez van. 

Gyárfás Dorka – nyúlklón

Anyukám mindig szuper jelmezeket talált ki nekem – voltam például török pasa, vagy Bábos Dorka Weöres Sándor verse nyomán, amiről a nevemet is kaptam –, de most mégsem ezek közül mutatok egyet, hanem inkább olyat, amit én akartam nagyon, pedig hát… nem volt valami fantáziadús ötlet, mint a mellékelt ábra is mutatja.

Négy nyuszi volt abban az évben az ovis csoportunkban, ebből kettő mi voltunk a legjobb barátnőmmel

– ha valaki belenagyít, láthatja is, milyen szoros kézfogásban feszítünk ott büszkén, illetve Emese (akivel teljesen elveszítettem a kontaktot utána, még a vezetéknevét sem tudom) rám is sandít az összetartozás jegyében.

Később, az iskolában az akkori legjobb barátnőmmel voltunk sziámi ikrek is egy farsangon, a következőn meg Stan és Pan, mivel ő igazából egy fejjel magasabb volt nálam. Úgyhogy, ha belegondolok, én gyerekkoromban a farsangokat a barátságaim demonstrálására használtam.

Marossy Kriszta – a megfejthetetlen

Sajnos a nagy családi kutakodás nem járt sok sikerrel, ugyanis nekünk szerintem nem volt fényképezőgépünk akkoriban, csak ha valaki az oviban fotózott, vagy nálunk járt egy barát, akkor elkaphatott egy pillanatot. Az elsőn, amikor a bátyám kezét szorongatom, gyanús, hogy csak neki volt még meg a jelmeze és valami szilveszteri csákót magamra könyöröghettem, hogy ha csak egy kicsit is, de hasonlítsak ez elvileg bohócnak, de szerintem Bowie-nak öltözött tesómra. 

A második pedig számomra megfejthetetlen jelmez, talán pillangó, talán katica voltam, de mindez újfent eltörpül a mellettem álló fiú full fallikus szerkója mellett. Most látom, hogy nekem sem volt egyszerű gyereknek lenni. Hehehehe!

De a kedvenc jelmezeimről persze nincs semmi lelet. Amikor múmiának öltöztem és a felvonulás közben nagy darabokban szakadt le rólam az öt guriga budipapír, amivel ezt a kihívást megoldottam. Ja, nem.

A másik, amikor az egész osztályom az Isaura stábjának öltözött be, és akkor még nem volt arcfesték vagy ilyesmi, úgyhogy kakaóport kevertünk össze Nivea krémmel, és azzal kentük be az arcunk és a karunk. A végeredmény káprázatos lett, mert a meleg teremben elkezdett rohadásszerűen lefolyni a cucc, és a fináléra majdnem az egész osztály úgy nézett ki a fehér ruhákban, mint akik nemcsak kolerásak, de teljesen össze is szarták magukat. Díjat, azt hiszem, nem kaptunk, kisebb bőrgyulladásokat igen.

Kurucz Adrienn – kis Csingacsguk

Imádtam ezt az óvodáskori jelmezt, mert igazából nem is jelmez volt, hanem végre úgy nézhettem ki, ahogy szerettem volna. Mindig. Ugyanis indiánnak képzeltem magam (néha még ma is), és halálosan szerelmes voltam Gojko Mitićbe, az NDK partizánindiánba (igazából még mindig az vagyok – ITT írtam is róla).

Sajnálattal tapasztaltam, hogy a szimpatikus indiánlányok rendre és korán meghalnak a filmekben, ráadásul meglehetősen erőszakos halállal, de ez sem tartott vissza az álmodozástól.

Nagyjából a nap huszonnégy órájában.   

Fiala Borcsa – „néger” harcos

Anyukám nagyon profin varr, gyerekkorunkban egy csomó menő ruhát készített nekünk – rendszeresen vásárolták másik két barátnőjével külföldről, hárman összedobva és igazságosan beosztva, egymás között cirkulálva a Burda magazinokat. Farsangkor pedig egyenesen brillírozott.

Ő messze nem olyan megúszósan csinálta meg a jelmezeket, mint én, képes volt hosszú éjszakákon át görnyedni a varrógép meg a festékesbödön felett, hogy elkészítse a díjnyertes jelmezeinket. Sok kedvenc maskarám van ezekből az évekből. 

A második képen az egérjelmezben én pompázom még nagycsoportos ovis koromban. Imádtam, az egész fejrész gyönyörűen ki volt dolgozva – mondjuk, hogy anyukám miért ragaszkodott mindkettőnk esetében egy álarchoz, azt majd egy terapeutával kinyomoztatom. Maszkos bohócnak pedig a húgom, Sári öltözött.

Az elsőn pedig büszke általános iskolásként feszítek, maximum másodikos lehettem, de inkább elsős – a barátnőmmel néger harcosnak és feleségének öltöztünk. Igen, így, ahogy mondom. Mai szemmel nézve bizonyára mindenki szörnyülködni kezd, ez így nem píszí, nem lehet sem négerezni, sem black face-ezni… De szerencsére én ezeknek a gondolatoknak még abszolút nem voltam tudatában (és teszem hozzá, 1984 Magyarországán valószínűleg sok mindenki más sem), így boldogan masíroztam a gyapjas fejemmel és a gyönyörű pajzsommal.

Még egy emlékezetes maskara van az életemben – bár fényképet sajnos nem találtam róla: általános utolsó évében egy másik barátnőmmel ketten együtt Kentaurnak öltöztünk.

És mivel én voltam az értelmi szerzője a jelmeznek, plusz az én anyukám készítette az ancúgom, természetesen magamat jelöltem ki a figura emberi felének, szegény Bogi így jobb híján lófarként szagolhatta egész este akkurátusan odagörnyedve… az enyémet.

Szőcs Lilla – Sárkányok anyja

Viharbanszületett Daenerys Targaryen, első ezen a néven, az Elsők, az Andolok és a Rhoyniak királynője és a birodalom védelmezője, sárkányok anyja, a láncok leverője, Mereen királynője, a Nagy Fűtenger Khaleesije. A hercegnőruhámat amúgy apám varrta a két kezével, az óvónők jól láthatóan ragaszkodtak a benti cipőhöz, aka zokni szandál. Gyalázat!