–

Kezdjük ott, hogy ennél jobban nem tudok „odafigyelni”.

Értelmezni sem nagyon tudom az efféle „jótanácsokat” vagy figyelmeztetéseket, hiszen amikor az Astoria aluljárójában zakózom egy hatalmasat, miközben futok a buszhoz, nos, abban a helyzetben nem lehet azzal vádolni, hogy futás helyett valami mással voltam elfoglalva a futáson kívül.

Amúgy ezt a kivételes mutatványt, miszerint mindenféle bucka nélkül csak úgy pofára esem emberek százainak szeme láttára, a nagy sikerre való tekintettel két hónapja megismételtem a Kálvin téren. És ó, ez még csak a jéghegy csúcsa. Az ajtófélfák, küszöbök és villanyoszlopok valami megmagyarázhatatlan okból végtelenül utálnak, így amikor csak tehetik, belém kötnek (spoiler: az összetűzés mindig nekem fáj jobban).

És nem, nekem nem kell a telefonomba temetkeznem sétálás közben ahhoz, hogy megpusziljak egy villanyoszlopot. A homlokommal.

Azt, hogy ez a bénázós dolog mennyire a lényem része, és nem csak ritka esetek felturbózása, talán az a sztori mutatja legjobban, amikor DTK elmondta az én szerkesztő-mentoranyukámnak, Kurucz Adrinak, hogy a mindenféle esős-kelős történeteimet fogom megírni a következő cikkemben, Adri pedig összecsapta a tenyerét, és azt mondta: „Jaj, de jó, hát ez annyira dóris!”

Márpedig elhihetitek nekem, hogy amikor heti egyszer betévedek a WMN szerkesztőségébe, megpróbálom a lehető legösszeszedettebb, legkoncentráltabb formámat hozni. És ha még így is feltűnt nekik, hogy hajlamos vagyok az efféle malőrökre, akkor bátran kijelenthetem: megvan bennem a B faktor. Tudjátok, mint az X, csak ez a bénázók kiváltsága.

Képtelenség minden egyes bénázást, ami valaha megesett velem, elmesélni, de következzék néhány a legemlékezetesebbek közül, amiket a mai napig emlegetünk a családi és baráti körben. És hogy miért tárom ország-világ elé ezeket a sztorikat? Mert ezekkel két dolgot lehet csinálni: bosszankodni vagy röhögni rajtuk. És én az utóbbit választom.

Kirántott kenyér

Ezt a történetet az említés szintjén már meséltem egy korábbi cikkemben, de egy fél mondatnál azért többet érdemel a sztori. Történt ugyanis, hogy egy szülinapibuli-jellegű eseményre áthívtam a barátaimat. Anyukám nagyon rendes módon csinált nekünk kaját, nekem már csak annyi feladatom volt, hogy a csomagolt, előre szeletelt kenyeret kirakjam a kosárkába, amikor a népek ételt kívánnak. Nem tűnt bonyolult feladatnak (mert nem is az), de valamiért nekem mindenképp menet közben kellett kibontanom azt a kenyeret. Az eredmény várható: nyilván szétdurrant a zacskó és a kenyérszeletkék beborították a padlót. Sokat látott barátaim viszont – ismerve engem – nem zavartatták magukat, mire abbahagytam annyira a sírva röhögést, hogy összeszedjem a kenyeret, egyesek már kiszolgálták magukat a földről. Azóta is mindig megjegyzik, ha véletlenül nem így tálalok nekik.

„Legjobb hét a cunamihét”

A fenti mondás a legjobb barátnőm anyukájától származik, és azt a röpke öt napunkat foglalja össze tűpontosan, amikor a koliban összetörtünk két tányért, ebből csak az egyik az én saram, és a vacsorám is odaveszett vele, és egy fél üveg citromlevet hagytam a barátnőm ágyába szépen lassan beleivódni. Amit aztán háromnegyed órán keresztül hajszárítózhattam, de nem lett jobb a helyzet.

Természetesen mint minden ilyen viccesebb esetet, a barátnőim ezt is dokumentálták, és azonnal feltöltötték a Facebookra, és a helyzetet megfejelve az én drága édesapám a kép alá még odalinkelte a citromágyon grillezett hal receptjét. Köszi.

Bokodi buszkergetés

Ez talán eddig a csúcsok csúcsa. Pedig minden a megszokott menetrend szerint ment. Vagyis majdnem minden. Na jó, kezdjük az elején. Tehát, amikor kollégista voltam, anya szokás szerint kivitt a buszpályaudvarra vasárnap. Mire odaértünk, már bent állt a busz, és egy szívélyes búcsú után édesanyám utamra bocsátott. Én meg, mivel tudtam hogy a buszsofőr bácsi – akinek a legnagyobb és legijesztőbb szemöldöke volt, amit valaha láttam – morcos lesz, ha nagy pénzzel fizetek, ezért bedobtam gyorsan a bőröndömet a busz aljába, és elszaladtam a közeli újságoshoz felváltani a zsetont. Mire visszaértem, a busz sehol. A bőröndöm szintén sehol, hiszen a buszban volt. Infarktus, agyérgörcs, egy halk „Miért mindig én?!” költői kérdés, és már hívtam is anyát, hogy lenne itt egy feladat, miszerint: én itthon, a bőröndöm úton, mit csináljunk, te jó ég, nem baj, legalább mondhatom, hogy a matekházim elvitte a busz.

Végül anya visszajött értem, és egészen Bokodig le sem vette a lábát a gázpedálról, ahol végül elkaptuk a szökött járgányt. Akkor nem tettem ki az ablakba, amit anyától kaptam, hogy hogy lehetek ennyire béna, de utólag igazán hálás vagyok a sorsnak, hiszen ez volt életem első (és nagyon remélem, hogy utolsó) autós buszüldözése. Bár a káromkodást leszámítva egyáltalán nem olyan volt, mint a filmekben.

Elvarázsolt testvéreim a bolygón,

egyesüljünk! Na jó, csak semmi szektázás, de ha eddig nem, most már tudjátok, hogy nem vagytok egyedül. Ahogy a bölcs mondás tartja: megesik, hogy a csiga is elesik. Igen, akár naponta kétszer. De kevés felemelőbb dolog van annál, mint egyértelmű, szinte szemet szúró (rosszabb esetekben ez szó szerint értendő) hiányosságaidból előnyt kovácsolni. Például hagyni, hogy veled röhögjenek: rajtad.

Dián Dóri