–

Jelentem: meglett az áfonya!

Vagyis az a kis kék biszbasz (én csak így hívom ezeket), amit bevásárláskor az egyik áruházban adnak a pénztárnál, mert elvertél náluk egy rahedli pénzt, és ezért a számla mellé kapsz egy becsomagolt akármit is pluszban, hogy legközelebb is gyere, és verjél el még többet.

A kis csomagban ott vannak ezek a műanyag izék, újabban zöldségek és gyümölcsök, amiket gyűjtődobozba, gyűjtőtasakba rakhatsz, akarom mondani, rakhat a gyerek. És rakja is mindahány, amíg komplett nem lesz a készlet, a szülő pedig elzarándokol újra és újra az adott boltba, hogy legyen egy újabb biszbasz. Ha felesleg keletkezik, azt a gyerek elcseréli a haverjaival az iskolában.

Valószínűleg tényleg nem vagyunk normálisak, négyszer mentünk bevásárolni egy hét alatt, mert már csak egy mütyürke hiányzott, az áfonya, de sehogy sem akart összejönni.

Pedig még a pénztárnál is lesben álltunk, hátha jön egy jobb sorsra érdemes, hasonszőrű szülő, akinél ott lapul az a rohadék – de nem lapult. Mostanáig.

Soha többé nem gyűjtünk semmit!

Pár hete, mikor már az egész atyafiság rá volt állítva a témára, elgondolkodtam a legutóbbi ilyen esetünkön, és eszembe jutott: pedig akkor milyen szépen megesküdtem mindenre, ami szent, hogy soha többé nem gyűjtünk semmit. Se biszbaszt, se matricát, se miniatűr, házilag összerakható lépegető exkavátorokat, semmit. Hogy keveredtem mégis ebbe a helyzetbe megint?

Emlékszem, a legutóbbi ilyennél például a szirti sas egyik fele hiányzott az albumból. Továbbá a koalának sem volt meg az egyik lába, és nagyon vágytunk egy fél Alaszkai-hegységre is.

Érdekes, sosem gondoltam, hogy ekkora problémát okoz majd valaha, hogy nincs meg Alaszka fele, én eddigi életemben ugyanis nemigen kívánkoztam oda, mert a kételemes matrica másik feléről készült fotó szerint nem éppen vérmesen túlfűtött hely, konkrétan két darab havas hegycsúcsot lehet belőle látni, ennyi.

Ott volt aztán az andoki flamingó. Én készséggel elhiszem, hogy ritkaság a maga nemében, hogy tollazata páratlanul hanyatlik fehérből feketébe és viszont, arról a nyurga, pinkben játszó nyakáról nem is beszélve, de hogy egy vacak matricát nem lehetett megszerezni flamingóilag, az mégiscsak abszurdum.

A Darwin-nandunak viszont meglett a feneke, én akkor gyakorlatilag vitustáncot jártam, pedig ritka randa madárról van szó.

Gyűjtőalbum a pult alól

Mikor annak idején megjelent nálunk a legelső matricás gyűjtőőrület, – kissé későn eszmélve – egy ideig nem volt gyűjtőalbumunk („Én aztán be nem dőlök ennek a marhaságnak!”), márpedig anélkül a család éppolyan félkarú óriás, mint ablakos tót hanyatt esés híján.

A két szende kisgyermekem arcán csorogtak a könnyek, a világnak immár vége, mindenkinek van gyűjtőalbuma a bolygón, csak nekik nincs.

Nyakamba is vettem a város érintett kereskedelmi egységeit albumért. Az egyikben kinevettek, a másikban a pénztáros elsírta magát, mert aznap én voltam a hetedik, aki élve zsírban sütögetéssel fenyegette meg, ha nem ad azonnal gyűjtőalbumot, a harmadikban csak széttárták a kezüket, a negyedikben már majdnem hozták a zsírt, hogy nekik már az élve sütögetés is mindegy, csak hagyják őket végre békén.

Az utolsó helyen aztán azt mondtam, én most itt letelepszem, úgyis van nálam hálózsák, de gyűjtőalbum nélkül el nem megyek, és nyugodtan lépjenek át majd a két hete a zöldségosztályon aszalódó hullámon, az sem érdekel – de addig fogom kísérteni őket síron túli kacagásommal, míg belegebednek. Az eladónő látta, hogy immár a veszélyesen mutálódott zombik jelenléte is mindennapos a kereskedelmi egységekben, így a fülembe súgta, hogy pult alól tudnék venni egyet, mert éppen most jött öt darab.

Aztán megesketett, hogy ne szóljak senkinek és lopva ide-oda pillantgatva, a pult alatt hasalva dupla kartonba csomagolt egy albumot. Így visszagondolva, elég nevetséges helyzet volt valóban, mert úgy suttogtunk egymásnak, mint akik rablást terveznek.

Családi idill?

Nemrég lomtalanítottuk a gyerekszobát, és előkerültek ezek a gyűjtőalbumok, persze félbehagyva.

Ez kell még? – lebegtettem meg sarjaim felé, de undorodva tekintettek fel a telefonjukból. Azért én belelapoztam a könyvecskékbe (még mindig hiányzik a dámgazella meg a sujtásos sakál). Milyen szép idők is voltak, mikor a családi idill és béke kovásza még nem a gyűjtőszenvedély volt, hanem a nagy esti beszélgetések és közös programok. Azaz, mit is beszélek?

„Bezzeg az én időmben”…

Persze hogy gyűjtöttem én is mindent gyerekkoromban, tele volt az asztalom Donald-rágós papírokkal meg beragasztatlan iskolai takarékbélyegekkel. De gyűjtöttem a hülye arckifejezésű plüssállatokat is egy időben.

Most már bánom, hogy könnyelműen kihajítottam az egészet gimnazistaként, ahogy a Pif- és Herkules-, valamint Villám Will-képregényeimet is, lehet, hogy manapság meggazdagodhatnék belőlük.

Továbbá le kell szögeznünk, hogy ez genetikus dolog, apám is hírhedt gyűjtő volt a maga korában – az óvodából hazáig tartó sétáink alatt úgy hajolgatott, mint aki ültetni készül valamit. Aztán anyám egyszer letévedt a pincébe, és majd elájult a tejfölös dobozokba halmozott anyacsavarok, alátétek és szögek végeláthatatlan hegyeitől.

Visszatérve a XXI. századba

Végső lépésként – átugorva az egómon – kiposztoltam a bánatomat, hogy nem lekvárt akarok főzni, de kéne egy áfonya. Egyesek tényleg adtak volna lekvárt, mások viszont megosztották saját keservüket, miszerint náluk a brokkoli hiánycikk vagy éppen a sütőtök.

Végül egész jópofa kis piaci kofás fecsegés kerekedett ki, és bármennyire is rühelltük egyöntetűen a mindent elárasztó műanyagvilágot, meg benne a gyűjtögetéssel megbolondított csemetéinket (és persze kicsit magunkat is), azért meg kellett állapítanunk, hogy lám csak, a gyűjtőszenvedély nagy közösségépítő.

Az áfonyát egyébként, mint már említettem, átnyújtotta végül a sors keze egy régi barátném képében. A gyerek aprót sikkantott, majd elégedetten elhelyezte a gyűjtőalkalmatosságban, és rám nézett a cipőgomb-szemeivel.

– Na, anya, vége a rémálomnak.

Kivételesen egyetértettem. Egészen a következő megszólalásáig.

– Van ötleted, hogy legközelebb mit gyűjtsünk?

Kocsis Noémi

Kiemelt kép: YouTube