Gyerekként mindent elvesztett, felnőttként másokon segít – Interjú egy különleges nővel

–

Áldás vagy átok?

Az ország roppant gazdag nyersanyagai, a gyémánt, az arany, a réz évszázadok óta átokként lebeg a lakosság feje felett. Nyolcvan éven át belga gyarmatosítók zsákmányolták ki őket. 

A helyzet ma is kétségbeejtő: napjainkban a technológiai eszközökhöz szükséges rézért folyik a helyieket megtépázó harc és mindennapos az erőszak.

Az egykori Belga Kongó 1960-ban lett független

Addig több évszázados portugál-, angol- és holland gyarmatosítás után jó nyolcvan éven át belga fennhatóság alatt állt. A független állam első elnökét alig egy év után meggyilkolták, majd a véreskezű diktátor, Mobutu irányította az országot. Bár viszonylagos stabilitás és béke jellemezte ezt az időszakot, de ezek a korrupció, a személyi kultusz és a politikai elnyomás évtizedei voltak. A lakosság nagy része elképesztő szegénységben élt, míg a leopárdmintás ruhákat kedvelő elnök a Versailles-i kastélyhoz hasonló, fényűző palotákat építtetett magának a dzsungelbe.

Christine Lunangával, a CAMME Alapítvány alapító igazgatójával beszélgettem arról, hogyan is született a veszteség talaján e sokakat segítő szervezet, hogy hazája miért is a „Lehetett volna…”-ország, és mit jelent napjainkban az a kongói mondás, hogy „Amikor az elefántok harcolnak, a fű szenved leginkább”.  

Trembácz Éva Zsuzsanna/WMN: Ti hogyan éltetek a ’80-as években?

Christine Lunanga: Én középosztálybeli családból származom, ami a hazámban annyit jelent, hogy édesapám, aki könyvelőként dolgozott az ország legnagyobb sörgyárában, el tudta tartani a hétgyermekes családunkat. Taníttatott bennünket, és nem szorultunk segítségre. A háború alatt, amikor a Mobutu hatalmát megdöntő felkelők megjelentek a városunkban, Bukavuban, elvesztette az állását, így a fővárosba, Kinshasába ment dolgozni, mi pedig Gomába kerültünk.

A polgárháború két részre szakította az országot, és egyáltalán nem lehetett a nyugati országrészből a keletibe utazni. Éveken át semmit nem tudtunk róla, és csak tizenkét évvel később találkoztunk újra.

T. É. ZS./WMN: Mi történt veletek és édesanyátokkal ezután?

C. L.: Anyám egyedül nevelt engem és a hat testvéremet. Nővérként dolgozott, ami anyagilag nem igazán megbecsült szakma, így két állást is vállalt. Nagyon erős nő, és soha meg sem fordult a fejében, hogy a gyerekeit magukra hagyja. Sokat segítettem neki, a kisebb testvéreimről gondoskodtam, így a tanulás és a családi feladatok határozták meg a gyerekkoromat. Ennek az időszaknak egy természeti katasztrófa vetett véget.

A ma is aktív, Mt. Nyiragongo vulkán kitört, és a forró láva maga alá temette a várost. Mindent elvesztettünk. Egyetlen gyerekkori fényképem, de még egy apró személyes emlékem sem maradt meg.

Ruandába menekültünk, ahol csak három napig voltunk, mert nem akartunk menekülttáborba kerülni, és visszatértünk Gomába. A várost a láva, por és hamu temette maga alá. Sokáig a szabad ég alatt aludtunk, alig futotta élelemre, és ekkor tudatosult bennem, milyen sérülékenyek is a gyerekek ebben a politikai konfliktusok és természeti katasztrófák sújtotta országban.

T. É. ZS./WMN: Ekkora veszteséggel küzdve hogyan született meg az alapítvány ötlete?

C. L.: Ez tulajdonképpen a gyerekkori álmomhoz nyúlik vissza: mindig is gyerekorvos szerettem volna lenni, de az orvosi képzés nagyon drága, és miután földönfutók lettünk, ez elérhetetlen lett számomra. Ám a vágy, hogy másoknak segítsek, mindig ott dolgozott bennem.

Tizennyolc évesen kezdtem néhány rászorulónak segíteni: élelmiszerrel, ruhákkal, a legszükségesebbekkel.

Édesanyám nem értette, hogy miért másoknak adok, amikor nekünk is alig volt valamink. Szerencsére az öcsém, Stewart és az unokatestvérem, Pascal is csatlakozott hozzám. Valamennyien dolgoztunk, és a kevéske pénzünket az alapítványra költöttük. A kezdeményezés aztán egyre nagyobbra nőtt, hajléktalan gyerekeket karoltunk fel, diákokat mentoráltam, és az első igazi áttörést az jelentette, amikor gépszerelő szakképzést indítottunk. Nemsokára édesanyám is segíteni kezdett – eredeti szakmájában, nővérként.

T. É. ZS./WMN: Eleinte szociális támogatást nyújtottatok a rászorulóknak, de gyorsan bővült a működési körötök.

C. L.: Tevékenységünk az első öt évben egy szükséghelyzetre adott válasz volt, és a legfontosabbakat biztosítottuk a rászorulóknak. Eleinte a támogatottjaink leginkább egykori gyerekkatonák, árvák, hajléktalan gyerekek voltak. Idővel Gomában stabilizálódott a helyzet, mi is egyre több támogatás kaptunk, és éreztük, hogy hosszú távon hasznosítható, tartós fejlődést biztosító segítséget szeretnénk nyújtani, ezért a formális oktatásra és a fenntartható vállalkozások megteremtésére koncentráltunk, miközben az eredeti programunkat is megtartottuk.

Nagy lépés volt az alapítvány életében, amikor megindult a gépszerelői szakképzés, majd a vállalkozói képzés.

Olyan készségeket tanítunk, amelyekkel az itt tanuló fiatalok később el tudják magukat tartani.

Jelenleg három területen folyik a szakképzés: mezőgazdaság, fotográfia és varrás/dizájn. Az állam is elismeri a tanfolyamainkat, így a képzés végén kapott oklevéllel el tudnak helyezkedni a diákjaink.

T. É. ZS./WMN: Ma már igen szerteágazó a tevékenységetek. A szakképzések mellett árvák elhelyezéséről gondoskodtok, és lassan ötödik éve iskolát is működtettek. Hogyan jött létre az iskola?

A legtöbb kongói iskola pusztán memorizálni tanítja a gyereket, de szerintünk nagyon fontos, hogy megtanítsuk őket arra, hogy saját maguk keressenek megoldást a felmerülő problémáikra, és ne mástól várják azt. A gyarmati idők és Mobutu diktatúrája ugyanis minket generációkon át erre treníroztak.

Félelmet keltettek, és erre a félelemre építve átvették az irányítást felettünk, helyettünk döntöttek az életünket befolyásoló kérdésekről.

Hangsúlyt fektetünk a vezetői képességek, a problémamegoldó készség, az önálló és kritikus gondolkodás fejlesztésére, hiszen ez csökkenti a függőség iránti igényt. A földterületet, ahol az iskola áll, adományként kaptuk egy támogatónktól. Három és tíz év közötti gyerekek járnak ide, és angol-francia nyelvű minőségi oktatást nyújtunk.

Az Oktatási Minisztérium által akkreditált iskolánkban hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekeknek ingyen biztosítjuk az oktatást.

T. É. ZS./WMN: Eleinte árvaházat tartottatok fent, de mára ez a program nagyban változott.

C. L.: Volt egy árvaházunk huszonkét gyerekkel és négy felnőttel, de úgy gondolom, az árvaházak mentális hatása hosszú távon romboló. Sokkal inkább abban hiszek, hogy ezeknek a gyerekeknek integrációra van szükségük, arra, hogy érezzék, hogy a társadalom részei.

Nevelőszülőkkel dolgozunk együtt, akiket a gyerekek gondozásáért cserébe bevonunk a mezőgazdasági programunkba. Állatokat, csirkét kapnak, így ők is önellátóvá válnak, és a befolyó összeg náluk marad, miközben a gyerekek családba kerülnek.

T. É. ZS./WMN: Az elmúlt tíz évben háromezer gyereket támogattatok különböző módon. Köztük vannak egykori gyerekkatonák, szexuális zaklatás áldozatai. Milyen szakemberekkel dolgoztok?

C. L.: Tizenhat fizetett alkalmazottunk van, köztük tanárok, szociális munkások, terapeuták, tanácsadók, és külföldi önkénteseink is vannak főként az Egyesült Államokból, Kanadából és Angliából. A gyógyító művészeti és zenei módszerünket úgy építettük föl, hogy segít a traumák feldolgozásában, és önállóságra tanítja a gyerekeket.

T. É. ZS./WMN: Másfél évet éltem Szenegálban, és ott az tapasztaltam, hogy más a fiúk és a lányok „értéke” a családon belül. Kongóban is hasonló a helyzet?

C. L.: Sajnos igen. Számomra meghatározó volt édesanyám, aki egy nagyon erős, önálló nő, és igazán nehéz körülmények között nevelt fel bennünket. Az iskolai programjainkon keresztül azt is erősítjük a lányokban, hogy – a helyi mentalitással ellentétben – elhiggyék magukról: ők igenis bármire képesek lehetnek.

T. É. ZS./WMN: A honlapotokon azt írjátok, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság a „lehetett volna” ország. Mit jelent ez?

C. L.: A hazám rendkívül gazdag nyersanyagokban: a legfontosabbak a réz, gyémánt, arany, ezüst, urán és a cink. Ezt az elképesztő természeti forrást kihasználva, az ország megfelelő vezetéssel könnyen válhatott volna a régió vezető hatalmává, az afrikai Brazíliává vagy Malajziává.

Helyette egyik inkompetens kormány követi a másikat, egyik krízisből a másikba csúszunk, és tombol a korrupció.

Az országot régen a belgák zsákmányolták ki, ma pedig a mobiltelefonokban használt rézért és sok más nyersanyagért folyik a kegyetlen harc, amelynek elszenvedője a lakosság. Nem véletlenül kapta a helyzetet bemutató, számos díjat nyert dokumentumfilm azt a címet, hogy Amikor az elefántok harcolnak. Az eredeti kongói közmondás, „Amikor az elefántok harcolnak, a fű szenved leginkább”. Nagyon jól jellemzi a hazám állapotát: a lakosság az elszenvedője annak a nyersanyagokért folyó harcnak, amely az országot nagyon régóta gyötri.

T. É. ZS./WMN: Van a tietekhez hasonló helyi kezdeményezés?

C. L.: Akad néhány, de sajnos nem sok, pedig sokkal jobban kellene hallatni a lakosság hangját. Nagy nemzetközi szervezetek is jelen vannak, de az ő fenntartási költségeik olyan magasak, hogy ha ezt a valós problémák megoldására fordítanák, már jelentős fejlődést lehetett volna elérni.

T. É. ZS./WMN: Hogyan látod az ország és az alapítvány jövőjét?

C. L.: Szerencsére az utóbbi időben a fiatalok több olyan kezdeményezést is indítottak, amely a jó és szakszerű kormányzást célozza meg, tehát azt gondolom, hogy van igény és tett a változásra. Mi pedig szeretnénk tovább bővíteni az iskolát, célunk, hogy legyen középiskola és egyetem is. Ehhez már kaptunk egy területet a fővárosban, Kinshasában, és a Dán Oktatási Minisztérium is támogatja a terveinket. Azon is gondolkodunk, hogy más országokban is átadjuk a tapasztalatainkat, így került szóba Burundi, ahol egy pár évet éltem a férjemmel. Ott azt tapasztaltam, hogy a gyerekek hasonló nehézségekkel néznek szembe, mint a hazámban, és talán segíthetünk nekik.

T. É. ZS./WMN: Mire vagy a legbüszkébb?

C. L.: Arra, hogy nemsokára az alapítvány működésének tizedik évfordulóját ünnepeljük, és arra, mikor Gomába hazatérve látom, amikor egykori diákjaink dolgoznak a varrodákban vagy az asztalosműhelyben. Arra szintén, hogy az öcsém, Stewart ösztöndíjat kapott a Mandela- és az Obama-alapítványoktól. Mindkét szervezet tehetséges fiatal afrikai vezetők képzését célozza meg.

Christine pár éve megmászta a Mt. Nyiragongót, és a tetején állva nézett szembe a mélyben most is fortyogó vulkánnal. Az országát béklyóba kötő problémákkal hasonló bátorsággal néz szembe, ahogy azzal a tűzhányóval, amely sok éve maga alá temette otthonát.

Elhivatottsága, tenni akarása lenyűgöző. Bátyjáé, Stewarté hasonlóképpen inspiráló. Órákig tudnám még Christine történeteit hallgatni, de úgy érzem, Stewart gondolata nagyon markánsan megragadja tevékenységük lényegét: „Először gyerekként tapasztaltam azt, hogy mit jelent a háború, amikor 1994-95-ben ruandai menekültek érkeztek Kelet-Kongóba. Azt, amit ott láttam, egyetlen gyereknek sem szabadna látnia.

Miért a gyerekek legyenek olyan dolgok áldozatai, amelyről fogalmuk sincs?”

Ha tetszett szerzőnk írása és szívesen olvasgatnál még tőle vagy utaznál el vele messzire gondolatban, akkor feltétlenül nézd meg a Facebook-oldalát is!

Trembácz Éva Zsuzsa

Képek forrása: CAMME RDC