–

Ez a probléma mostanság elég gyakran előkerül, főleg, ha közéleti személyiségek, rádiósok, tévések, politikusok vagy celebek sütnek el megbélyegző poénokat vagy megjegyzéseket. Ilyenkor rendszerint az történik, hogy jól felháborodunk, elküldjük az illetőt a búsba, néhányan pedig az említett módon dohognak, hogy „máviccelniselehet”.

            De. Lehet. Hogy mivel? Bármivel.

Ez most látszólag ellentmond annak, amiről a cikk szól, de csak látszólag. Ugyanis én tényleg úgy gondolom, hogy a hörcsögpornóval is lehet viccelődni, ameddig nincs mögötte rossz szándék. Ameddig a humornak célja van, igazsága, vagy általa jöhetünk rá valamiféle igazságra. Nagy kedvencem Martin McDonagh angol-ír rendező és író, a fantasztikus In Bruges (a magyar címét le nem írom, már kifejtettem, milyen dühös vagyok miatta) és számos más remekmű szerzője, aki az alkotásaiban bármit, de tényleg bármit képes vicc tárgyává tenni. A párnaember című darabjában borzalmas gyerekgyilkosságokról van szó, miközben a nézők dőlnek a röhögéstől, A hét pszichopata és a si-cuban pedig egy szintén irtó vicces jelenetben fegyvert tartanak egy cuki kutyus fejéhez. És mindez kizárólag azért bocsátható meg ennek a zseniális pasasnak, mert minden morbid poén, minden végletekig kitolt, abszurd helyzet jelentéssel bír, és egy másodperccel később a nevetés már a torkunkra is forr. Nem a kirekesztés gondolata vagy a szimpla gonoszság vezérli, hanem át akar adni valamit, ami finomabb eszközökkel nem volna átadható. Vagyis a humor tárgya nála eszköz és nem végcél. Van tehát ez a fajta humor, és van a másik: tudjátok, a szőkenős.

Szabad velem vitatkozni, de ezeket a vicceket sose értettem, és nem is találtam humorosnak. Eleve nem találok humorosnak semmit, ami egy másik ember külső tulajdonságait, fogyatékosságát, gyengeségét, származását, elveit teszi nevetség tárgyává anélkül, hogy ezzel valami távolabbi célja lenne. Ez persze teljesen szubjektív, másnak meg más az ízlése, de azzal akkor se tudok mit kezdeni, ha egy fájdalmasan rasszista vagy soviniszta viccet hallva valaki nem érti, min bántódom meg.

Azon bántódom meg, hogy meg kell bántódnom egy ilyen viccen, mert 2017-ben, Európában még mindig itt tartunk. Ha egy tökéletes világban élnénk, ahol nincs családon belüli erőszak, homofóbia, xenofóbia és egyebek, isten látja lelkem, jókat röhögnék én is, egyelőre viszont valahogy nem tudok.Egy barátom fogalmazta meg nemrég az egyik posztom alatt, amikor egy másik kommentelő nem értette, miért akadok ki valamin, ami – és most jön a kulcsszó – szerinte, az ő számára nem sértő, hogy senkinek nincs joga meghatározni, mi bántja a másik embert.

Hülyének nézhet miatta, de nem kérdőjelezheti meg, mert az én személyes fájdalmamról, esetleg szívügyemről van szó.

Ugyanezt érzem az említett vicceknél is: ha poénkodsz a rákkal, könnyen lehet, hogy ül valaki a társaságban, aki valamilyen módon érintett (ezért, ha lehet, inkább ne poénkodj a rákkal). Ha szőkenős viccet sütsz el, és melletted az asztalnál egy szőke nő kínosan heherészik, tudd, hogy épp szarul érzi magát miattad. És így tovább.

Nyilván nem úgy értem, hogy a saját társaságodban, a négy fal között ne csinálhatnál viccet bármiből. Ha viszont nyilvános helyen vagy, neked is azt mondom: igenis vigyázz a szádra, és gondolj arra, milyen jó, hogy ezt kell tenned! Milyen jó, hogy a bántalmazott nők, a kisebbségek tagjai és az eddig millióféleképp elnyomottak legalább elméletben megkapták a jogot, hogy felemeljék a hangjukat, és kikérjék maguknak az idióta vicceket. Milyen jó, hogy az előbb említett szőke nőnek már nem kell szó nélkül hagynia, ha nevetség tárgyává teszik, és többé nem hallgatólagos társadalmi konszenzus, hogy valaki lehajtott fejjel tűri a főnöke disznó vicceit.

Trump megválasztása után, amikor a világ nagy része csak hüledezett, sok politológus és egyéb szakember hangsúlyozta: itt nem egyszerűen arról van szó, hogy az amerikaiak nem normálisak, hanem, hogy van egy réteg, nevezetesen az USA populációjának nem fehér, nem értelmiségi, nem városlakó és nem jól kereső része, akiknek elegük lett abból, hogy ők csupán a viccek tárgyai. Be akarták bizonyítani, hogy erősek, és ha ilyen szörnyű módon is, de sikerült nekik. Ezzel csak arra célzok, hogy nagyon könnyű kifigurázni az elnyomottakat, de ezt is csak egy pontig lehet megtenni.

Ezért úgy érzem, a polkorrekt fogalmazás és a szociális érzékenység nem vethetők félre annyival, hogy „máviccelniselehet”, mert vannak viccek, amelyek nem bántanak senkit, amelyek többek önmaguknál, mégis lehet röhögni rajtuk.

Szóval igen, vigyázz a szádra. Terry Jones, a Monthy Python egyik tagja mondta egyszer a Gyalog galoppban felhasznált Arthur király-legenda kapcsán, hogy ha tisztelsz valamit, de tudsz rajta nevetni, és utána ugyanúgy tiszteled, akkor tiszteled igazán. Magyarul: nevethetsz rajta, ha közben van türelmed szétszerelni, megnézni, hogyan működik, megismerni, elfogadni. Máskülönben az igyekezetben, hogy bohócot csinálj valakiből vagy valamiből, te magad válsz bohóccá.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Studio Grand Web