Bár ő maga is kétségek között őrlődött, vajon nemes harc-e vagy egyszerűen felelőtlenség ötvenévesen szülni, Zsuzsa most már – kisfiát a kezében tartva – pontosan tudja, hogy ennek a kisbabának igenis meg kellett születnie. És azt is, hogy jó élete lesz.
Ha a nagymamák, nagynénik, távoli rokonok tanácstalanul faggatnának, mégis, minek örülnének a pupákok a fa alatt, csak mutasd meg nekik ezt a cikket!
Ha ennyire egyértelmű, hogy a korababák és szüleik szoros testkontaktusa ilyen jót tesz, akkor miért nem csinálják mindenhol?
Na, és jó baba? – kérdezik a népek, szerzőnk pedig érthetően indulatba jött.
Remény, boldogság, veszteség, elengedés, bölcsesség. Mind egy helyen.
„Amíg nem voltam apa, addig a babasírás kezdetétől számítva átlagosan tíz másodperc telt el az első öngyilkossági, és húsz az első gyilkossági gondolatomig." De aztán Zsolt is apa lett...
Menthetetlen tisztaságmániások, elvetemült takarításfanok, beteges nagymosásfreakek, ti most ne figyeljetek! Mert lesz itt minden: pisik, kaki, nyál és hányás... tényleg minden, ami tökéletesen normális kelléke az életnek gyerekkel (meg anélkül is).
Hogyan lehet biztosítani a mindössze huszonvalahány hétre született babák életét vagy – még leírni is borzasztó – emberséges halálát? Hogyan élnek együtt az orvosok és nővérek ezekkel a csöpp emberekkel és a szüleikkel? És miért fontos, hogy az anyukák minél többet legyenek együtt a korababákkal?
Kedves védőnők, akik ne adj' isten magatokra ismertek, és talán egy pillanatra el is gondolkodtok, annyit szeretnék még mondani nektek: az anya tudja legjobban, mi kell a gyermekének. A ti szerepetek a támogatás, segítség, megerősítés, nem az elbizonytalanítás.