Mintha a szülőföldemen lennék, pedig percekkel ezelőtt még a zsizsegő Városligeten szaladtam keresztül, hogy ne késsek a megbeszélt találkozóról. Nem lakom távol, így Székelyföld, az otthonom, voltaképpen a szomszédomba költözött. Most mégis nehéz a szomszédolás. Nem úgy, mint otthon, amikor egy tányér kóstolóval átkopogtatunk, hogy „jó napot, adjonisten, hogy vannak?”.
Miért vannak ma Magyarországon többgenerációs hajléktalan családok? A válaszban a súlyos aluliskolázottság, a durván alulfizetett munkák, az örökös létbizonytalanság, a megtartó háló hiánya, a fogamzásgátlási szegénység ugyanúgy ott van, mint a problémát újratermelő állami gondozás.
Nemeskéri Emma néni Budapest ikonikus szakembere, aki közel 100 évesen is a boltban dolgozott, jelenlétével olyan könnyedén fűzte össze a múltat a jelennel, hogy a vásárló egy pillanatra elfelejtette, melyik századból érkezett a kicsi helyiségbe. Most utódja, Szepesi Erzsébet gondozza hagyatékát, a „nehéz örökséget”, ami matuzsálemi bűbájával nehezen idomítható a jelen pezsgéséhez.
Noha a gyerekkorom őszeinek zakuszkaillatuk van, bármennyire keresem is Budapesten, nem találom a jól ismert füstös évszakot. A vinettás, a paprikás, a paradicsomos, a hagymás őszt. Semmi hazai nincs a levegőben, így már-már beletörődöm, hogy idén bizony zakuszka nélkül maradok. Aztán gondolok egy nagyot.
Úgy érzem, ha sokáig csodálom, visszarepülök egy letűnt korba, és már-már látom kisétálni az ajtaján a talpig úriembereket, jól öltözött úrihölgyeket, amikor hirtelen mellbe vág a valóság: a fűben emberek alszanak, odabent az utazni vágyók a táskáikat szorongatják, a gyalogátkelőknél idegenek vitatkoznak.
Különleges a műhelybolt hangulata. Míg odakint, a belváros szívében pezseg az élet, hangos, forgalmas a környék, amint átlépjük a küszöböt, elhalkul a világ. A szobányi helyiségben marad a mosolygós tekintetű Judit, illetve sok száz szempár, a boldog, újjáélesztett játékoké, amik várják, hogy hazataláljanak vagy új tulajdonosuk legyen.
Vinetta. Mi otthon, Székelyföldön, a Nyárádmente felső részén, így ejtjük. Két t-vel. Pedig pontosan tudjuk, hogy ez a megnevezés a padlizsán román megfelelőjéből ered, és román társaink egy t-vel egyszerűen csak vinetének nevezik. Egyesek szerint ez már a nyelvromlás maga, de mit van mit tenni, ha így jön a szánkra?
Halász Anna története olyan, akár egy népmese. Csupán annyi csavarral, hogy az esetek többségében nem a magyarországi ember telepedik át Erdélybe, ez általában fordítva történik. Őt mégis hajtotta a vágy, hogy valami újat és izgalmasat tapasztaljon.
Mama melegszendvicsei odacsalogatnak, Papa viccei ott tartanak. Íme, egy vendéglátós házaspár, amely soha nem bántaná meg az embert azzal, hogy nem figyel rá.
Mi az első dolog, ami eszébe jut egy külföldinek Trianonról? Mit jelent egy svájci számára a háború? Hogy reagál egy vallon, ha lekezelő vele a magyar árus? Egy idegenvezető elmondja, mit tanult meg saját magáról és országáról a munkája során.