„Sokan arra számítottak, hogy az Összetörve egy olyan főhőst mutat be, aki a világot és a fehér embereket hibáztatja a kudarcokkal teli életéért. De ebben a könyvben a saját közösség lehúzó ereje is legalább annyira hangsúlyos, mint a többségiek viszonyulása, emiatt sokan úgy gondolják, előítéletesek voltunk a sajátjainkkal szemben” – mesélik a szerzők.
Mintha a szülőföldemen lennék, pedig percekkel ezelőtt még a zsizsegő Városligeten szaladtam keresztül, hogy ne késsek a megbeszélt találkozóról. Nem lakom távol, így Székelyföld, az otthonom, voltaképpen a szomszédomba költözött. Most mégis nehéz a szomszédolás. Nem úgy, mint otthon, amikor egy tányér kóstolóval átkopogtatunk, hogy „jó napot, adjonisten, hogy vannak?”.
Miért vannak ma Magyarországon többgenerációs hajléktalan családok? A válaszban a súlyos aluliskolázottság, a durván alulfizetett munkák, az örökös létbizonytalanság, a megtartó háló hiánya, a fogamzásgátlási szegénység ugyanúgy ott van, mint a problémát újratermelő állami gondozás.
Nemeskéri Emma néni Budapest ikonikus szakembere, aki közel 100 évesen is a boltban dolgozott, jelenlétével olyan könnyedén fűzte össze a múltat a jelennel, hogy a vásárló egy pillanatra elfelejtette, melyik századból érkezett a kicsi helyiségbe. Most utódja, Szepesi Erzsébet gondozza hagyatékát, a „nehéz örökséget”, ami matuzsálemi bűbájával nehezen idomítható a jelen pezsgéséhez.
Noha a gyerekkorom őszeinek zakuszkaillatuk van, bármennyire keresem is Budapesten, nem találom a jól ismert füstös évszakot. A vinettás, a paprikás, a paradicsomos, a hagymás őszt. Semmi hazai nincs a levegőben, így már-már beletörődöm, hogy idén bizony zakuszka nélkül maradok. Aztán gondolok egy nagyot.
Úgy érzem, ha sokáig csodálom, visszarepülök egy letűnt korba, és már-már látom kisétálni az ajtaján a talpig úriembereket, jól öltözött úrihölgyeket, amikor hirtelen mellbe vág a valóság: a fűben emberek alszanak, odabent az utazni vágyók a táskáikat szorongatják, a gyalogátkelőknél idegenek vitatkoznak.
Különleges a műhelybolt hangulata. Míg odakint, a belváros szívében pezseg az élet, hangos, forgalmas a környék, amint átlépjük a küszöböt, elhalkul a világ. A szobányi helyiségben marad a mosolygós tekintetű Judit, illetve sok száz szempár, a boldog, újjáélesztett játékoké, amik várják, hogy hazataláljanak vagy új tulajdonosuk legyen.
Vinetta. Mi otthon, Székelyföldön, a Nyárádmente felső részén, így ejtjük. Két t-vel. Pedig pontosan tudjuk, hogy ez a megnevezés a padlizsán román megfelelőjéből ered, és román társaink egy t-vel egyszerűen csak vinetének nevezik. Egyesek szerint ez már a nyelvromlás maga, de mit van mit tenni, ha így jön a szánkra?
Halász Anna története olyan, akár egy népmese. Csupán annyi csavarral, hogy az esetek többségében nem a magyarországi ember telepedik át Erdélybe, ez általában fordítva történik. Őt mégis hajtotta a vágy, hogy valami újat és izgalmasat tapasztaljon.
Mama melegszendvicsei odacsalogatnak, Papa viccei ott tartanak. Íme, egy vendéglátós házaspár, amely soha nem bántaná meg az embert azzal, hogy nem figyel rá.