Csepelyi Adrienn: „Nem gyertyát gyújtottam neked, hanem egy egész szilvafát”
Porból porrá. És ezzel néha a legváratlanabb pillanatokban szembesülünk.
Porból porrá. És ezzel néha a legváratlanabb pillanatokban szembesülünk.
Huszonhét éve nincs olyan halottak napja, hogy ne sütne verőfényesen a nap. Míg a szeretteim sírjai fölött görnyedeznék, csendben beszélgetnék, mintha nem is az élőkhöz szólnék, hanem nekik súgnám a szavaimat. A nagy halom földön túlra üzenném, hogy hiányoznak.
Otthon, a szeretteink körében szelíden meghalni – kegy. Otthon ápolni és az utolsó útjára kísérni a szerettünket, pokolian nehéz – miközben olyan ajándék lehet az élettől, ami a gyásznak (és az utána következő életnek) is örökre más színezetet ad.
A közösségi médiában megjelenő posztok és a profilképek cseréje a családban, baráti, ismerősi körben történt haláleset és a gyász első nyilvános jelei. Később menetrend szerint érkeznek a fekete-fehér fotók és az ismerősök megemlékezései, végül a hivatalos gyászhír. A temetés után pedig illik visszatérni a régi kerékvágásba akkor is, ha belül nem marad más, csak a csend és a fájdalom.
Október minden évben rózsaszínbe borul, amikor a világ összefog, hogy felhívja a figyelmet a mellrák elleni küzdelemre. Ez az a hónap, amikor ösztönözzük egymást az önvizsgálatra, a korai felismerés fontosságára és a rendszeres szűrésekre. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint minden nyolcadik nőnél diagnosztizálnak mellrákot élete során, ami rávilágít arra, mennyire fontos a megelőzés és a figyelem.
Krisztina számára fontos, hogy ne csak meghallgatás, de írás útján is támogathassa sorstársait: most következő novellájában saját felépülés- és feldolgozástörténetét osztja meg velünk.
Hogyan tud az ember megküzdeni a gyászával, és a ténnyel, hogy mindkét szülőjét rövid időn belül elveszíti, miközben egy „menő ügynökségnél” dolgozik, ahol a kedvesség, a haverkodás, a kapcsolatépítés mindennek az alapja? Olvasói vallomás.
„Nincs több időm a megátalkodott ítélkezésre és kárhoztatásra. Nincs időm a folyamatos hibáztatás ördögi körére. Csinálják ezt mások. Nekem gyomrom sincs hozzá, nem csak időm. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne csodálattal tekintsünk rá” – mondja a művész, aki már annyi mindent élt túl (apja korai halálát, heroinfüggőséget, majd két fia váratlan halálát), hogy mindenképp érdemes meghallgatni a gondolatait.
Susana Monsó spanyol filozófus szerint nemcsak az embernek van egy konkrét képe a halálról, hanem sok állatnak is, és az emlősök, halak, madarak, hüllők és rovarok vélhetően megértenek valamit az elmúlásból.
Azt mondják, az első év a legnehezebb. Az ünnepek, az évfordulók, a jeles napok először, nélkülük. Ám ahogy haladok előre a nagyszüleim gyászolásában, egyre egyértelműbben látom: valójában nincsenek törvényszerűségek, egyértelmű támpontok ebben a folyamatban. Ahányan vagyunk, annyi módon éljük meg az elengedést és a búcsút, annyi módon keresünk kapaszkodót a régi emlékekben.