Október minden évben rózsaszínbe borul, amikor a világ összefog, hogy felhívja a figyelmet a mellrák elleni küzdelemre. Ez az a hónap, amikor ösztönözzük egymást az önvizsgálatra, a korai felismerés fontosságára és a rendszeres szűrésekre. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint minden nyolcadik nőnél diagnosztizálnak mellrákot élete során, ami rávilágít arra, mennyire fontos a megelőzés és a figyelem.
Krisztina számára fontos, hogy ne csak meghallgatás, de írás útján is támogathassa sorstársait: most következő novellájában saját felépülés- és feldolgozástörténetét osztja meg velünk.
Hogyan tud az ember megküzdeni a gyászával, és a ténnyel, hogy mindkét szülőjét rövid időn belül elveszíti, miközben egy „menő ügynökségnél” dolgozik, ahol a kedvesség, a haverkodás, a kapcsolatépítés mindennek az alapja? Olvasói vallomás.
„Nincs több időm a megátalkodott ítélkezésre és kárhoztatásra. Nincs időm a folyamatos hibáztatás ördögi körére. Csinálják ezt mások. Nekem gyomrom sincs hozzá, nem csak időm. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne csodálattal tekintsünk rá” – mondja a művész, aki már annyi mindent élt túl (apja korai halálát, heroinfüggőséget, majd két fia váratlan halálát), hogy mindenképp érdemes meghallgatni a gondolatait.
Susana Monsó spanyol filozófus szerint nemcsak az embernek van egy konkrét képe a halálról, hanem sok állatnak is, és az emlősök, halak, madarak, hüllők és rovarok vélhetően megértenek valamit az elmúlásból.
Azt mondják, az első év a legnehezebb. Az ünnepek, az évfordulók, a jeles napok először, nélkülük. Ám ahogy haladok előre a nagyszüleim gyászolásában, egyre egyértelműbben látom: valójában nincsenek törvényszerűségek, egyértelmű támpontok ebben a folyamatban. Ahányan vagyunk, annyi módon éljük meg az elengedést és a búcsút, annyi módon keresünk kapaszkodót a régi emlékekben.
A költözéssel gyakran együtt jár a gyász is – különösen, ha egy életszakasztól is búcsúzunk. Mózes Zsófi sok év után először költözik.
A szelfik korában már túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a legőrültebb szituációkban is képesek vagyunk fotókat készíteni. Ezt látva szokás azt mondani, hogy régen bezzeg minden más volt. Úgyhogy most merüljünk el a post mortem, azaz a halottak fotografálásának a történetében! Hogy lássuk, nincs új a nap alatt.
Megmutatni egy kutyának, hogy jár neki a boldogság – majd itt maradni mindazzal, amit ő mutatott nekünk.
Habár ha belegondolok, mégsem illant el teljesen. Mindig velem van, amikor rá gondolok, és ritkán fordul elő, hogy ne gondolnék rá. A pajzán mondókákra, amiket ovis koromban tanított, majd később a kötelező memoriterekre, amiket úgy próbált meg a fejembe verni, hogy elmutogatta a verssorok eseményeit. A jó kis kártyapartikra, a malmozásra, a mesékre, amiket félig-meddig átköltött, de ettől csak még jobbá váltak.