Nem vehetitek el tőlünk Barcelonát!
Barcelonai mese. Ami megtörtént.
Barcelonai mese. Ami megtörtént.
„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek között egy európait.” – József Attila
Zsuzsi és Tibi ott voltak a Bataclan színházban egy évvel ezelőtt. Átélték és túlélték a terrortámadást. A fiatal nő most elmondja az elmondhatatlant, és azt, hogyan próbálták feldolgozni mindazt, amin keresztülmentek.
Ilyen az, amikor a történelem egy ártalmatlan U2-rajongó cikkét is átírja. Ennek az írásnak a társszerzője élete tizenhetedik U2 koncertjére készült a hétvégén Párizsban. Aztán máshogy alakult...
Nézzük a tévét, hallgatjuk a rádiót, olvassuk a lapokat. Nem hiszünk a szemünknek. Hogy lehet? Miért? Miért most? Miért így? Teóriákat gyártunk, ujjal mutogatunk, felelőst kiáltunk. Szörnyű, borzasztó, felfoghatatlan, fájdalmas, rettenetes – posztoljuk a Facebookra. De vajon milyen volt ott lenni Párizsban november 13-án este? Milyen a másnap? És hogyan tovább? Olvasónk megírja. Olvassátok el.
Amerika kormánya tizennégy év után, idén nyáron hozta nyilvánosságra ezeket a felvételeket, amelyek a 2001. szeptember 11-i terrortámadás napján készültek a Fehér Házban. A képek nem igényelnek kommentárt. A hangulat sok év távlatából is ugyanolyan felkavaró és jól kivehető a fotókról.
Földrengés, bombázás, repülőgép-szerencsétlenség, terrortámadás... ömlenek a nyakunkba a rossz hírek minden nap, ha akarjuk, ha nem. És ezeknek a gyerekeink ugyanúgy ki vannak téve, mint mi magunk. Nagy a kísértés, hogy úgy tégy, mintha mi sem történt volna, de mégis azzal jársz a legjobban, ha beszélsz vele a hallottakról.