Szentesi Éva: Nyugi van. Meghalunk.
„Meg fogok halni, vége lesz az életemnek, pont most vagyok harmincéves, de ennyi volt, nincs tovább. Hát, a kurva életbe, gondoltam. És rohadtul féltem.” Túlélte. És elmeséli.
„Meg fogok halni, vége lesz az életemnek, pont most vagyok harmincéves, de ennyi volt, nincs tovább. Hát, a kurva életbe, gondoltam. És rohadtul féltem.” Túlélte. És elmeséli.
Nem tudjuk elégszer kihangsúlyozni, mennyire fontos megelőzés lehet a rendszeres szűrés!!!
„Tűrhetetlennek éreztem, hogy nem ölelsz át többé, hogy nem kéred, csavarjam be a hajad vasárnaponként. Hogy nem hallom többet a nevetésedet, hogy nem látom a csalfa szemed csillanni, amikor arra készültél, hogy valami vicceset mondj.”
„Nem fog hiányozni a haldoklás. Ez messze a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam.” DTK olvasott, megrendült, aztán megírta ezt.
„Amikor megérkeztem a táborba, bevallom, egyfajta félelmet éreztem. Tulajdonképpen féltettem őket magamtól, mintha porcelánból lennének. Csak nehogy összetörjem őket – gondoltam. Nehogy egy óvatlan mozdulatot tegyek, olyat mondjak, úgy mondjam, hangosan, halkan, vagy úgy nézzek rá, félelemmel a szememben. Hiszen, ha a betegségről nem is beszélünk, egy pillantás is beszédes tud lenni.”
Egy házasság díszletei.
Az utolsó kapcsolja le a villanyt...
Negyven centi haj, mely összeköti a lányt régen elhunyt, „igazi nő” édesanyjával.
„Rettegtem attól a naptól, amikor ki kell mondanom, hogy vége, ennyi volt. De eljött. Mert amikor kutyát veszel, felelősséget veszel. És szeretetet.”
Amikor már annyi csapás ért, hogy a rossz híreket flottul kezeled, csak a jót nem tudod elhinni...