„A traumám örökre velem marad, de nem csupán ez vagyok én” – Filákovity Radojka tárcája
Lehet ragaszkodni a sebeinkhez, a kérdés csak az, hogy meddig.
Lehet ragaszkodni a sebeinkhez, a kérdés csak az, hogy meddig.
Hogy néz ki a gyász? A kérdés hallatán a legtöbben valószínűleg egy összekuporodva sírdogáló embert képzelünk el, aki éjjel-nappal az elvesztett szerettére gondol. Azonban a szakemberek hangsúlyozzák: a gyász ennél jóval komplikáltabb. Sőt, sokszor olyan formában jelentkezik, amit álmainkban sem gondoltuk volna.
Normális-e, hogy egyik pillanatban letargiában vagyok, aztán jobb a kedvem? Szabad-e néha nevetni, új ruhát vásárolni, barátokkal találkozni? Ki kell-e menni a temetőbe mindennap, vagy a mama akkor is tudja majd, hogy rá gondolok, ha ezt otthon csinálom? Ér-e haragudni mindenkire, akinek él a nagymamája?
Hogyan dolgozhatjuk fel szeretteink elvesztését? Miképp bocsátható meg és fogadható el az, ha egy hozzánk közelálló személy önszántából dobja el az életét? Interjú dr. Sarungi Emőke pszichiáterrel a gyászfeldolgozás, azon belül is az öngyilkosság feldolgozásának meglehetősen érzékeny kérdéseiről.
Te hogyan érzel a Facebookon szembejövő gyásszal kapcsolatban? Íme, a szakemberek és a nagy gyászt megélők gondolatai:
Erika kisfiánál hároméves korában vesedaganatot diagnosztizáltak, de akkor még azt mondták, hogy a gyógyulás esélye 98 százalék. Huszonkét hónapon át küzdöttek, majd egy kórházi lépcsőfordulóban tudták meg, hogy az orvosok nem tudnak segíteni. Az utolsó heteket egy véletlen folytán töltötték olyan helyen, ahol segítettek a búcsút a lehető legelviselhetőbbé tenni.