„Sokan arra számítottak, hogy az Összetörve egy olyan főhőst mutat be, aki a világot és a fehér embereket hibáztatja a kudarcokkal teli életéért. De ebben a könyvben a saját közösség lehúzó ereje is legalább annyira hangsúlyos, mint a többségiek viszonyulása, emiatt sokan úgy gondolják, előítéletesek voltunk a sajátjainkkal szemben” – mesélik a szerzők.
Mezőzombor környékén alig akad munka, az anyák így kénytelenek segélyből és közmunkából élni. Sok gyerek éhezik, és a védőnő is azt jelzi vissza: egyre nagyobb a baj.
Sárát születésekor a kórházban hagyták, de szerencséje volt, ugyanis azonnal örökbe fogadta egy második kerületi házaspár. Azzal, hogy egyesek szerint ő nem olyan, mint a többiek, először általános iskolában szembesült, amikor egy osztálytársa a szemébe vágta: „te cigány vagy”. Ma táncterapeutaként már a kirekesztés ellen dolgozik.
Egy elnyomó rendszerben bárki feláldozható, de bűnbak általában a legkiszolgáltatottabbakból lesz – a propagandagépezet működéséről is szól az új szlovák–cseh–német film, az Áldozat.
Káros sztereotípiák helyett két tiszta szívű, szerethető srác, akik romák és melegek, de elsősorban emberek. Az ő életüket mutatja meg Oláh Kata Keskeny út a boldogság felé című filmje, és még annyi minden mást:
„Apám lett volna a legjobb dolog, hogy ha ott van az életemben. De nem volt ott. Lehet, hogy emiatt van, hogy nekem az okoz örömöt, ha másnak segíthetek, legalább egy-két dologban” – mondja a négygyerekes édesanya, Zsülietta. Ismerjétek meg a történetét új sorozatunkban, amelyet ma, a hajléktalanság világnapján indítunk, és amelyben nélkülözésben élő emberekkel beszélget Fiala Borcsa.
Sokan szeretik, sokak példaképe, de azt mondja, mindenkitől tart némi távolságot. Gyerekkori alapélménye ugyanis, hogy ő nem kell, hogy teher mások számára. A sport pedig mindig is egy terepet jelentett számára, ahol bizonyíthat.
Kutatások szerint hajlamosak lehetünk túl hamar elkezdeni fegyelmezni a fiúkat ahelyett, hogy utánajárnánk, mi történik velük/bennük. Pedig sokszor csak nincs más eszközük kifejezni az érzéseiket, a nehézségeiket, mert a nemük miatt nem bátorítjuk erre őket eléggé.
Legyen ez az év a változásé, amikor megtanulunk másképp, más fejével, érzékenyen, szolidárisan gondolkodni, „csak akkor”-ok, „igen, de”-k és kirekesztés nélkül!
Ahhoz, hogy végre a feloldás, a feloldozás felé mozdulhassunk el, nekünk most nem megmondanunk, hanem kérdeznünk és meghallgatnunk kell.