Nektek is vannak hasonló tapasztalataitok? Vagy ennek épp az ellenkezője?

Miért volt régen az autó agyondédelgetett, névvel bíró családtag, „akihez” tengernyi kedves emlék fűződött még akkor is, ha gyakran cserbenhagyta a tulajdonosát? És hogyan alakult ez át az idők során? Günter, Béla, Miro, Dönci – szevasztok!

Sokkal jobban fogod érteni Kristófot, ha megismered kicsit az apukáját – legalább az ő szavain keresztül.

Ki gondolta volna, micsoda partiélet zajlott a XIX. században az Epreskertben?

Vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak. Egy ilyet tépünk fel újra, két nappal az öngyilkosság-megelőzés világnapja után, mert ezt a végzetes tettet nem sikerült megelőzni…

„A karakter jellemzője még a szenvedélyesség, sőt akár a teátrális túlfűtöttség, amelyből azért érdemes gyököt vonni, ha a realitások talaján szeretnénk maradni az érzéseit illetően. Mert az ilyen ember az egész életet színházként éli meg (és ezt tudja is magáról a lelke mélyén). Mindent megtesz a sikerért: ügyesen manipulálja a környezetét. Például azzal, hogy amikor kedves, akkor nagyon kedves, és hízelgésben a macskákat is lekörözi, ha érdekében áll. Ám a másik véglettől sem tart: dühöt, sértettséget, szomorúságot sem fojt magába. Ha »belendül«, gátlástalan, önfeledt, tüzes, amiért sokan csodálják.” Ismersz ilyen embert?

Ápolónő szerzőnk ezúttal annak a csodálatos házaspárnak a tragikus történetét meséli el, aminek tagjai életük utolsó éveiben nagyon közel kerültek hozzá és a fiához.

Mi a rosszabb annál, ha valaki képtelen bocsánatot kérni? Hát a kamu bocsánatkérés! Őrület, milyen sokféle van belőle… Melyikkel lehet benneteket kikergetni a világból?