Több mint egy éve nem jár iskolába három testvér, akiket azért nem emeltek ki, mert nincs hova

–

A 13 éves Péter, a 11 éves Anna és a 8 éves Gergely több mint egy éve nem jár iskolába. A pedagógusok beszámolói szerint amikor mégis megjelentek, „felszerelés és ennivaló nélkül” érkeztek, az anya pedig „semmilyen módon nem tart kapcsolatot az iskolával, megkeresésekre nem reagál”. Gergely esetében a tanárok azt is rögzítették: az édesanya szerint a gyermek azért nem jár iskolába, mert ő „nem tud rá hatni”.

A gyerekek 2024 decemberében kerültek vissza az anyához, miután egy rövid időre az apjuknál éltek. Az apa azonban megélhetési okokból Budapestre költözött dolgozni, és nem vihette magával a gyerekeit, így azok visszakerültek az anyai háztartásba.

A gyámhatósági dokumentumok pedig rögzítik, hogy az anya „nem tud megfelelően hatni gyermekeire, hosszú távon a gyermekek nevelését és gondozását ellátni nem képes”, amit „ő maga is beismer”. Ennek ellenére a gyerekeket nem emelik ki, részben azért, mert a rendszer nem talál számukra férőhelyet.

A szülőket illetően az ügyet régóta követő Bagázs Közhasznú Egyesület vezetője, Both Emőke hangsúlyozta:

„Nem egy alkalmatlan anyáról van szó, hanem egy segítség nélkül maradt nőről”,

aki súlyos társadalmi hátrányok között próbál helytállni. Szerinte a rendszer korábban is beavatkozhatott volna: „Ideális esetben – ami Magyarországon jelenleg nem létező gyakorlat – az anyát kellett volna intenzíven támogatni, akár hatósági kötelezéssel is, hogy szükség esetén, ha otthoni környezetben nem sikerül megszüntetni a gyerekek veszélyeztetettségét, akkor a gyerekekkel együtt anyaotthonba költözzön. Ott szociális munkások és pszichológusok bevonásával komplex támogatást kellene kapnia: mentális megerősítést, szülői kompetenciafejlesztést, a gyerekek iskolába járásának stabilizálását.”

Nincs hely

A gyermekek kiemelését másfél éve nem sikerült megoldani, mert egyszerűen nincs hely – erről a területi gyermekvédelmi szakszolgálat 2025 végén tájékoztatta a járási hivatalt. Közlésük szerint húsz fenntartót és nevelőszülői hálózatot kerestek meg, de nem találtak befogadó helyet. Tájékoztatásuk szerint „általános és súlyos a férőhelyek hiánya”, a lakásotthonok „létszám felett működnek”, miközben a nevelőszülői hálózatokban „férőhelycsökkenés, felmondás vagy megszüntetett nyilvántartási engedély nehezíti működésüket”.

Pedig a védőnői szolgálat értékelése egyértelmű.

„A gyermekek megfelelő felügyelete nem megoldott, magukra vannak utalva”, a lakókörnyezet pedig „nem alkalmas a gyermekek számára”, ahol „sok bizarr kinézetű ember tér be az udvarba”

– fogalmaztak. A helyi családsegítő központ azonban nem látta ennyire súlyosnak a helyzetet, szerintük „jelenleg nincs olyan súlyos veszélyeztető körülmény, ami a gyermekek ideiglenes hatályú elhelyezését indokolná”, pedig hétköznap délelőtt látogatták meg őket: akkor a három gyermekből kettő otthon volt, a harmadik pedig egy nagyszülőnél. Abban a családsegítő is egyetértett, hogy a magas számú igazolatlan iskolai hiányzások miatt folytatni kell a nevelésbe vételi eljárást, de szerintük „a gyermekek felügyeletét a szülő biztosította”, és „a gyermekek étkeztetése biztosított az otthonukban, ruházatuk megfelelő”.

Both Emőke szerint a helyzet súlyos szakmai kérdéseket vet fel. „Az, hogy fizikailag vannak felnőttek a gyerekek körül, nem azonos a szülői felelősség gyakorlásával” – fogalmazott, hozzátéve, hogy „a veszélyeztetettség nem kizárólag a fizikai felügyelet hiányából fakadhat”. Külön kiemelte az oktatás szerepét: „Ha két éve nem jár iskolába egy első osztályos gyerek, akkor az értelmi fejlődése véleményünk szerint helyrehozhatatlan károsodást szenved.”

A szakember végkövetkeztetése túlmutat az egyedi eseten:

„A kérdés tehát nem az, hogy megengedhetjük-e magunknak a megelőzést, hanem az, hogy meddig engedhetjük meg magunknak annak hiányát.”

Ezzel egybecseng az a szélesebb szakmai álláspont is, amely szerint a tartósan oktatásból kieső, hátrányos helyzetű gyerekek később sokszorosan terhelik az állami rendszereket. 

A kormányzati kommunikáció ugyanakkor más képet fest: a Belügyminisztérium szerint „a családjukból kiemelt gyermekek elhelyezése folyamatos. A nevelésbe vételi eljárások nem férőhelyhiány miatt húzódnak el, hiszen a nevelőszülői hálózat jelenleg mintegy 80 százalékos kihasználtsággal működik, emellett a kormány béremeléssel, új férőhelyek létrehozásával és nevelőszülői toborzással igyekszik tovább bővíteni a kapacitásokat. Az elhelyezésnél minden esetben a gyermek szükségletei – többek között életkor, egészségi állapot, testvérek együtt tartása – az elsődleges szempontok.”

Nagy Andi