Az intimitás hiánya korunk járványa – és egy meglepően hatásos ellenszer

–

Hogyan lehetséges, hogy a Z generáció az egyik legmagányosabb generáció, miközben az idejük legnagyobb részét a kortársakkal folytatott online csevegés és megosztás teszi ki?

Hogy lehet, hogy az emberiség történelme során még soha nem volt ennyi lehetőségünk az azonnali, alacsony költségű kommunikációra, mégis a WHO az elmagányosodás világszintű járványáról beszél?

Számtalan indok húzódik ennek a hátterében (elég, ha csak az individualizáció és urbanizáció velejáróira gondolunk), de az egyik legnagyobb tévedésünk, hogy azt gondoljuk: a kommunikáció lehetőségeinek bősége javítja a kapcsolataink minőségét.

Még Mark Zuckerberg is ezt írta 2012-ben a Facebook részvényeseinek írt levelében:

„Amikor az emberek többet osztanak meg – akár csak közeli barátaikkal vagy családtagjaikkal –, az nyitottabb kultúrát teremt, és elősegíti mások életének és nézőpontjainak mélyebb megértését. Meggyőződésünk, hogy ez több, ugyanakkor erősebb emberi kapcsolat kialakulásához vezet, és hozzájárul ahhoz is, hogy az emberek sokféle nézőponttal találkozhassanak.”

Rosszul öregedett, ugye?

Ma senki sem azzal a naiv ábránddal veti bele magát egy kommentszekció olvasásába, hogy „Végre számtalan különböző perspektívát ismerhetek meg, ami által jobban megértem embertársaim értékeit és vágyait.” Helyette – nyugodtan bevallhatjuk magunknak, én is így teszem – inkább egyfajta küzdőtérként tekintünk a különféle felületekre.

Egy, a saját véleményünkkel ellenkező poszt láttán van, hogy epekedve várjuk, tett-e már valaki egy frappáns, de megsemmisítő megjegyzést, egy díjnyertes beszólást, vagy megfogalmazta-e a számunkra legkedvesebb álláspontot.

Az pedig még több „na ugye”-örömérzést szerezhet, ha ez a szerintünk találó komment még jó sok lájkot is kapott. Ilyenkor átfut rajtunk valami halvány sejtés, ami mintha arra emlékeztetne: ilyen érzés lehet közösséghez tartozni.

Láttam, hogy láttad, miért nem válaszoltál?! 

A közösségi médiumok különböző algoritmusai és dizájnmegoldásai elképesztő hatékonysággal terelik a felhasználókat az egyre intenzívebb és gyakoribb kommunikáció felé. „Mi jár a fejedben? Hogy telt a napod?” – indít a Facebook. Vagy ott a streak-bajnokság a Snapchaten, amely arra ösztönöz, hogy minden nap beszélj a barátoddal, vagy a Reddit comment karma, amiért a közösségnek minél inkább tetsző kommenteket kell hagynod – minél gyakrabban.

És bizony mi beleállunk, nyomasztjuk egymást.

Tegye fel a kezét, aki még nem kapott lecseszést egy ismerősétől, hogy: „Láttam, hogy láttad, miért nem válaszoltál?!”

Vlogepizódok, reelsek, TikTok-videók tömegei zárulnak a felszólítással: kommentelj, írd meg, oszd meg, küldd tovább!

Miért illan el mégis olyan gyorsan a mikrokapcsolódások tömegeinek percnyi öröme? És miért fekszünk kiüresedve este az ágyon, rettegve a magánytól?  

A közösségi média által támogatott önkifejezés-kényszerben összetévesztettük a mennyiséget a minőséggel. Ezért pedig komoly árat fizetünk. Hiszen nem több száz ember lájkjaira vágyunk, hanem két-három igaz barát vagy családtag megtartó figyelmére, őszinte megosztására, a velük való maradandó és elmélyült élményekre – és nem utolsósorban arra, hogy számíthassunk egymásra, ha baj van.

Neked vs. bárkinek

A minőségi kommunikációnak van néhány jellemzője, amelyet alapvetően meghatároznak a kommunikációs csatorna által nyújtott lehetőségek. Ilyen például az, hogy kinek szól az üzenet.

Általános iskola alsó tagozatában fontoskodva félrehívott egy barátom, és azt mondta, hogy csak nekem – de tényleg csak nekem – elmondja, hogy... Órákkal később még két másik embertől visszahallottam a sztorit. Kiderült, hogy mindenkivel megosztotta. És mindenkinek azt mondta: CSAK NEKI mondja el.

Amikor azt mondjuk: „Csak neked mondok el valamit”, azzal bizalmat adok, és azt üzenem: fontos vagy nekem. 

A közösségi média posztjaiban fájdalmas felismerni: valójában az ismerősök és barátok tartalmai egyáltalán nem nekünk szólnak. Hanem bárkinek. Ezen még az sem segít, hogy ezt a mélyen személytelen jelleget a felhasználók azzal próbálják meg ellensúlyozni, hogy egyre több, magánélethez tartozó információt osztanak meg magukról: párkapcsolati romantikát, bensőséges pillanatokat kisgyerekes szülőként, néha konfliktusokat és lelki vívódásokat.

Ettől az lesz az érzésünk, mintha egy állandó intimitáspornót néznénk.

Sok erőfeszítés vs kevés

Kutatásokból tudjuk, hogy ha a közös vadászaton szerzett zsákmányon kell osztozkodni, akkor patikamérlegen fogjuk kimérni, kinek mennyi jár. Ezt pedig az alapján tesszük, hogy mit észleltünk: ki mennyi erőfeszítést tett az együttműködésbe?

A kommunikációba fektetett energia az, amit igazán értékelünk akkor is, ha az emberi kapcsolatokról van szó.

Például rosszul eshet, ha chatelés közben nem azonos ritmusban válaszol a beszélgetőpartnerünk. Ha két nap késéssel ír vissza. Ha nem ugyanolyan érzelmi intenzitással írja meg az üzenetet. És milyen szomorúak azok a chatszobák, ahol évek óta csak annyit írunk egymásnak: „Boldog születésnapot!” – plusz egy torta emoji.

Egy átdolgozott párkapcsolatban nem a tankönyvi asszertív kommunikációs eszközök példaértékű használata javítja a kapcsolat minőségét. Hanem az, hogy látjuk a másikon, hogy kattognak a kerekek az agyában, nagy levegőt vesz, és nem az évek óta berögződött mintában válaszol, hanem végre valami belső érzésféleséget mond ki szitkozódás helyett. A befektetett energiából fogjuk érezni, hogy fontosak vagyunk a másiknak. Változtatni akar – és már ez is elég.

Lájk helyett visszhang

Az emberi kommunikáció alapja a viszonosság, a reciprocitás. Mivel a közösségimédia-posztok nem nekünk szólnak, nem érezzük azt, hogy sok erőfeszítést rakott bele a másik. Pont ugyanannyival is fogjuk jutalmazni: a másodperc tört részének megfelelő érintéssel, egy lájkkal. Esetleg – ha közelebbi barátunkról van szó – még kikeressük a szívecske emojit. Ne adj’ isten, öt másodpercet rászánunk egy kommentre!

Pszichológusként sokszor azzal segítek a legtöbbet klienseimnek, hogy teret és időt teremtek a reflexióra. Eltávolodunk a kapcsolatok útvesztőjétől, messziről tekintünk rá saját belső működésre. Hogy lelassuljanak saját magukhoz, az érzéseikhez, mély vágyaikhoz és legbelsőbb gondolataikhoz. Rövid párbeszédeket és hangsúlyokat értékelünk hosszú perceken keresztül, míg eljutunk az igazi jelentéshez.

Milyen érzést mozgatott meg bennem valójában, amikor azt mondta, hogy…? Dühös voltam, de valójában mélyen belül…? Csalódott vagyok, hogy ennyiszer, újra és újra ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat. Vajon mi volt az a furcsa csillogás, amit sose láttam még a szemében veszekedés közben? Miért reagálok mindig ugyanúgy?

Kérdések és információk kerülnek elő, ha időt és energiát szánunk a helyzetek elemzésére.

Kifelé figyelve maradni üresen

Az állandó tartalomfogyasztási kényszertől szenvedve nincs időnk foglalkozni a belső világunkkal és a hatásokkal, amelyek kibillentenek vagy megerősítenek minket. Az elképesztő problémamegoldó kapacitással rendelkező agyunkat túlterheljük a tizenhatodik podcast teljesen random beszélőfejének teljesen random gondolataival – sokszor még az esti zuhanyzás közben vagy elalvás előtt is. De egy percet sem szánunk arra a napunk során, hogy elgondolkozzunk:

Mi volt rám a legnagyobb hatással?

Miért vagyok hálás?

Merre halad az életem?

Mivel lephetném meg egy fontos szerettemet?

Sok kliensemnek valójában az segít a legtöbbet, hogy végre arra fordítja a kognitív és emocionális kapacitását, ami igazán fontos és releváns az életében: saját magára és a kapcsolataira.

Félünk, hogy lemaradunk valamilyen fontos tartalomról, pedig az egyetlen dolog, amiből kimaradunk, az a saját belső világunk – mivel állandóan a külvilág információit fogyasztjuk.

A rendszeres posztolás, Instagram-görgetés közben, tíz párhuzamos Messenger-csoportban írogatva azt érezzük: kapcsolatban vagyunk egymással. Közben pedig éhezünk a valódi, mély kapcsolódásra – de ezt az éhséget csak még több tartalommal, felszínes kommunikációval és önközléssel próbáljuk kielégíteni.

Van egy manapság rendkívül alulértékelt kommunikációs műfaj – mondhatnám azt is: technológia. Drágább, mint egy Messenger-üzenet, de olcsóbb, mint pszichológushoz járni. A kapcsolatainkra nézve mégis elképesztően erős hatással lehet. Kitalálod, mi az? A levélről van szó.

Levélíráskor eltávolodunk a hétköznapok dzsungelharcától, és mélyebb rétegét tárjuk fel a belső világunknak. Teret adunk annak, hogy rendezzük érzéseinket, gondolatainkat; hogy más perspektívából közelítsük meg életünket; hogy elgondolkodjunk kapcsolataink valódi jelentőségén és mélységén. A levélírás paradoxona, hogy miközben magányos cselekvés, mégis közelebb visz az empátia és reflexió révén a másik emberhez. És létrejön az intimitás, amit Lord Byron költő így fogalmazott meg: 

„A levélírás az egyetlen eszköz, amely a magányt a jó társasággal ötvözi.”

Call to action

Én is arra buzdítalak, hogy kommunikálj. De nem arra, hogy kommentelj, oszd meg, küldd tovább stb. Inkább arra biztatlak, hogy írj egy levelet egy számodra fontos embernek. Szánj rá két-három órát. Gondold át, mélyülj el, írd ki magadból, tisztázd le, aludj rá egyet – és írd tovább!

Levelet kapni csodálatos dolog. Levelet írni még csodálatosabb. Nem véletlenül adják ezt sokszor házi feladatként a pszichológusok a terápián: átrendezi a kapcsolataid alapjait, és valódi, mély intimitást élhetsz meg általa. Olyat, amit semmilyen mém, chatüzenet vagy poszt nem tud megadni neked.

Ezt csak te adhatod meg magadnak – és a másiknak. Csak kettőtöknek fog sokat jelenteni. De nektek nagyon sokat.

Írtál már levelet a párodnak, barátodnak, anyukádnak, testvérednek?

Ha nem, akkor itt az idő!

Sipka Bence