–

Tíz gondolat a beszélgetésből:

1. Már gyerekkorban megtanulunk hazudni. A társas együttélés során elsajátítjuk, hogy a másikkal való együttműködésben nem minden esetben célravezető a lecsupaszított őszinteség; szociálisan adaptív előnnyel bír, ha olykor nem a teljes igazságot tálaljuk, ami adott esetben a másik számára bántó lehet.

2. Különbséget kell tenni a hazugság és az elhallgatás között: míg az elhallgatás passzív tevékenység – amelynek célja nem a tényközlés –, addig a hazugság nagyon is aktív dolog, amelynek során egy hamis információt szeretnénk tényként beállítani.

3. Más motiválja a hazugságban a nőket és más a férfiakat. Míg a nőkre inkább a kegyes hazugság a jellemző – általában kapcsolaterősítő okokból hazudnak, azért, hogy ne bántsanak meg mást –, addig a férfiak inkább olyan esetekben nem mondanak igazat, amikor szeretnék magukat jobb színben feltüntetni.

4. Bizonyos hazugságoknak akkor is hitelt adunk, amikor már a napnál is világosabb, hogy megtévesztenek minket – ez általában a világnézetünket, világképünket érintő kérdéseknél van különösen így. A világnézetünkhöz illeszkedő hazugságokat azért hisszük el, mert az igazságnál is fontosabb, hogy koherens, számunkra ismerős világban létezhessünk. Ha elkezdenénk szétszálazni a hazugságokat, veszélybe kerülne a biztonságos és igazságos világba vetett hitünk. Ez pedig nagyobb megterhelést jelentene, mint a hazugság. 

5. A nagy manipulátorok ráéreznek arra, mik a másik ember alapvető szükségletei, hiányai és azzal élnek vissza. Ilyen emberek mindig voltak és lesznek is, a kérdés így az, mennyire tudjuk megvédeni magunkat tőlük. 

6. Ha valaki többször lép bele manipulatív kapcsolatba, ha rendre megesik vele, hogy úgy jön ki egy viszonyból, hogy kihasználták, becsapták, akkor mindenképp tanácsos szakember segítségével mélyítenie az önismeretét. Kapcsolatban működni gyerekkorban tanulunk meg, és ha ott visszaéltek a jóhiszeműségünkkel, az ártatlanságunkkal,a gyengeségünkkel, akkor ez fog beíródni a tapasztalati rendszerünkbe. Természetessé válik, hogy bántanak minket, és el sem tudjuk képzelni, hogy a saját határainkat is meg szabad húzni.

7. A hazugság motivációja határozza meg, hogy érdemes-e benne maradni az adott kapcsolatban, vagy sem – legyen szó bármilyen jellegű viszonyról.

8. Ha valaki életvitelszerűen hazudik, az hozzászokik a feszültséghez, és a hazugság többé nem jelent terhet számára. Aki azt tanulta meg gyerekkorában, hogy nem kell igazat mondani, mert a hazugsággal tud előnyre szert tenni, folyamatosan emelni fogja a tétet. Egyre nagyobb hazugságokra ragadtatja el magát – hiszen egyrészt azt tapasztalja, hogy megússza, másrészt még sikereket is kovácsol belőle –, sőt az agyában a jutalmazó központ is aktiválódik ilyenkor.

9. De ahogy a mértéketlen hazudozás, úgy a kontrollálatlan, szűretlen őszinteség sincs rendben. Van benne egyfajta empátiahiány. Esther Perel szerint: „Nyíltnak lenni néha gondoskodó és tiszteletteljes (gesztus), ám a legdurvább tett is lehet, amikor épp csak megfordítjuk a kést a másik hátában.”

10. Akinek sokat hazudtak, annak az életéből nem lehet kitörölni ezeket a csalódásokat. De mélyebb önismereti munkával meg lehet tanulni, hogyan lehet időben felismerni azokat a jeleket, amik arról mesélnek, hogy nem biztos, hogy igazat szól a másik. 

Tartsatok velünk, mert beszélnünk kell!

D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi

A Beszélnünk kell! további epizódjait itt találod: