Egy élő állat nem ajándék! – A felelős állattartás pedig nem csak húsvét környékén fontos kérdés…

–

Nyulak, csincsillák és egyéb rágcsálók

Napokig kísértett az egyik honi állatvédő oldalon közölt képekkel illusztrált írás egy magyarországi csincsilla-tenyésztőtelep mindennapjairól. Elborzadva olvastam végig az állatmentők friss tudósítását arról, mit jelent pontosan, hogy Magyarországé a világ legnagyobb csincsillaprém-állománya. Tengernyi kínt, fájdalmat, vért, visszaélést, és természetesen csillagászati pénzt, drága szőrmebundákat – meg sok törvényi hiányosságot és kiskaput. A kutyáért, macskáért, cirkuszi állatokért felemeljük a szavunkat – a kisebb, prémjükért leölt állatokért miért nem? Esetükben miért nem evidencia a felelős állattartás? Az időközben csak szaporodó kérdéseimmel megkerestem a honi szőrmeelleneseket és a rágcsálómentőket.

„Véletlenül” elhagyott állatok

Egy külvárosi nagyáruházban, egy táskában ott hagyott hörcsögök, vagy a villamossínekre kirakott csincsilla, akit aztán elsodort egy autó. Az a tíz fehér patkány, akiket egy XI. kerületi társasház udvarán látott szélnek ereszteni valaki, vagy éppen az a csincsilla a megindult szülésével és a nyitott bordakosarával, ketrecben, „véletlenül” ott felejtve egy fővárosi játszótéren.

És a rengeteg utcára, parkba, erdőbe szabadon eresztett nyuszi húsvét után, meg az év minden szakaszában.

Ezek nem kitalált esetek – mind megtörténtek, létező állatokkal. Nyulakkal, hörcsögökkel, tengerimalacokkal, patkányokkal, mókusokkal, csincsillákkal, degukkal, egerekkel – olyan állatkákkal, akiket a rossz hagyomány szerint sokkal kevesebbre értékelünk a kutyáinknál, macskáinknál, de akikre ugyanazok az állatvédelmi törvények vonatkoznak Magyarországon, mint a „Bodrikra és Cirmikre”.

A gerinces állatot rosszul tartó, vagy elűző ember akár kétévnyi szabadságvesztésre is számíthat – ám erre gyakorlatilag nincs precedens.

Hazánkban az előbb felsorolt fajok veszélyben lévő egyedeit tudják menteni a különböző hazai civil csoportok – van, amelyik a rajongókat tömörítő tanácsadó közösség, mint a Patkányvarázs vagy az Egerentyűk –, s van, amelyik a mentés mellett gazdiközvetítést is végez, mint például az Ilovedegu. A kisebb csoportokat  összefogó Együtt A Kisállatokért Alapítvány az egyetlen hazai rágcsálómentő szervezet, fő célja a kisállatok kulturált tartásának hazai népszerűsítése, illetve az állatvédelem fontosságának terjesztése az állatok szeretete, az állati élet méltóságának tisztelete érdekében.

Vagy bunda leszel, vagy szülőgép

Vakula Tímea tavaly óta vezeti az alapítványt, de gyerekkora óta felelősséget visel az állatokért  Ahogy vele szemben ülök az albérletében, próbálok elvonatkoztatni a fejét beburkoló kendő látványától, de tudom, hogy alatta éppen szinte kopasz, mert eladományozta hosszú, barna haját egy rászoruló  kislánynak. És próbálok elvonatkoztatni attól is, hogy a másik oldalamon szinte a plafonig ketrecek sorakoznak Timi szobájában, s mindegyikben egy vagy két csincsilla – az előszobában pedig további ketrecek tengerimalacokkal és karanténban levő csincsillákkal..

– Nincs túl büdös? – mentegetőzik Timi kapásból. Érdekes, de nincs; azaz az utcáról belépve persze megcsapott az alom és a szőr jellegzetes, tömény keveréke, de ennyi. A rendben tartott, tiszta ketrecek némelyikéből kíváncsi, riadt szempár rebben rám.

Hogyan lehet együtt élni közel két tucat rágcsálóval egy kétszobás lakásban?

Timi mellett Szabó Gábor ül, ő a 2017 augusztusában alakult Magyar Szőrmeellenes Liga vezetője – a két szervezet jó ideje együttműködik. A közös pont a csincsilla, amely szegény nagyon rossz lapot húzott az állattartásból: az 1910-es évekig az őshazájában, az andoki országokban is kíméletlenül vadászott fajt, napjainkban Európában teszi tönkre a tenyésztőipar. Mint Gábor sorolja, ebben egyelőre több környező ország is ludas, az Észak-európai jóléti államok pedig csak kiszervezik a szegényebb keleti régiókba a szőrmeipart, de a szőrmeviselésről korántsem mondtak le – úgy áll a helyzet, hogy a Közép-Európában sorban felszámolt tenyésztőtelepek és a törvényi szigorodás (például Németország) nyomán mégiscsak a mi régiónkban (Magyarország, Románia) koncentrálódik az állatokra nézve legnyomorultabb, leginkább kizsákmányoló gyakorlat.

Hazánkban a mai napig vannak hatalmas, ellenőrizetlen, illegális tenyésztőtelepek, ahol több ezrével zsúfolják össze rémisztő körülmények között a finom szőrméjükért tartott csincsillákat.

Egy hosszú női bunda előállításához legalább száz állat prémjére van szükség, és itt nincs lehetőség kifésülésre, nyírásra, mint az alpakánál vagy a báránynál. Nem, a csincsillát a prémjéért le kell ölni. A Timinél tartott állatkák egy része Magyarország egy-egy tenyésztőtelepén éppen erre a jövőre számíthatott.  De más hányatott sorsú állatok is élnek vele. Például Finci, aki tizennégy hetesen, kiszáradva-éhezve, beteg szemmel került hozzá, vagy Zúzmara és Minerva, akiknek a saját bátyjuk az apjuk, emiatt idegrendszeri problémáik vannak, nem tudnak kapaszkodni, fogni és ugrálni. A telepeken és a szaporítóknál ugyanis gátlástalanul párosítják az almokon belüli rokonokat is, beteg, életképtelen egyedek százait produkálva.

A prémtelepeken az élettartamuk öt százalékát érhetik meg, hiszen kölyökkorukban levágják őket, mert a csincsillának nyolc hónaposan a legszebb, legfinomabb a szőre – mondja Timi, és közben odalépünk Virágszálhoz. Ő is prémtelepen született, aztán szülőgépnek használták: és amint leellett, még aznap rászabadítottak egy bakot. Mire kimentették, a testsúlya harmadát elvesztette, maradandó károsodást szenvedett a gerince és a hátsó lábai. Négy és fél éve van Timinél, de ahogy a többi telepről mentett állat, nem heverte ki az ott átélteket.

Most már értem, miért van ennek az egyetemen dolgozó, diplomás harmincas, fiatal, nőnek ennyi állata: nagy részük senkinek sem kell, csak annak, aki igazán szereti őket. A mentett, örökbefogadásra váró állatok tartását és orvosi kezelését a saját fizetésükből és az alapítványt támogató magánemberek adományaiból fedezik.    

Papucs orrán bojtocska

Ha már április és húsvét, az ember azt hinné, a nyulakat mentőknek ilyenkor van igazán munkájuk. De már régóta nincs szezonalitás: szelektív kukákból, bokrok alól egész évben szednek össze megunt nyulakat.

Sokszor kutya vagy sétáló kisgyerek találja meg a kuporgó, sokkos nyulat – a zsákmányállat ugyanis képtelen „segítséget kérni”, megmozdulni, csak vár és tűr.

Ha megbetegszik, nagy valószínűséggel meg is hal, gyógyításához ugyanis gyakorlott szakember szükséges. Aki például Szegeden tart degut, annak fel kell utaznia egy beavatkozásért Budapestre, a patkánygyógyászathoz pedig csak egyetlen doktor ért idehaza. A tenyésztelepeken többnyire semmilyen orvosi ellátást nem kapnak az állatok, a betegekből, elhullottakból, ritkás szőrűekből kutyaeledel lesz. Vagy papucs orrán bojt, mint a mesében Pom Pom. De a trendi szőrmekulcstartók képében is ilyen sorsú állatokat gyömöszöltek a kabátzsebükbe az emberek.

A mindennapos fajmentés rengeteg feladatot ad, a szervezetek mindegyike mégis kiemelten kezeli a felelős állattartásra nevelést és a felvilágosítást.  A hazai szőrmeipar törvényszintű betiltásáért kampányoló Liga közösségi oldalán elég kemény videókat oszt meg a telepekről, de hamarosan hazai celebekkel is elkezdi erősíteni a „A szőrme azé, aki beleszületett” típusú vonalat.

Igen káros társadalmi örökségünk, hogy a házi- és haszonállatokra nem élőlényként, hanem a tulajdonunkként tekintünk

– mondja a harmincas éveiben járó Gábor. – Az én generációm, még nem feltétlenül felelős állattartó, de a rágcsálóspecifikus programokon azt látjuk, hogy a gyerekek már nagyon jól helyére teszik a dolgokat – fűzi hozzá Timi.

A rágcsálómentők többek között az októberi, állatok világnapjához kapcsolódó nagy programjaikon is rendszeresen készséggel elmagyarázzák, mit jelent egy nyuszi, egy degu vagy egy szíriai aranyhörcsög valóban felelős gazdájának lenni. Amikor Timit megkérdezem, miért csinálja mindezt, rám néz:

– Egyáltalán nem szeretek állatot menteni: az azt jelenti, hogy egy állat bajba került, mert valaki nem bánt vele jól. A miértre nagyon egyszerű a válasz: nincs más, aki segítsen, én viszont annyira sajnálom őket, hogy a komfortzónámból kilépve belevágtam. Az ad ehhez erőt, amikor látom, ahogy egy állat lelke a segítség, törődés hatására kinyílik, a tekintete élettel teli lesz. Tavaly huszonegy csincsillát, huszonhét egérkét, százkilencvennégy hörcsögöt, tizenegy patkányt, negyvenhat degut mentettünk,

soknak lett új gazdája, ezek a mi felmutatható értékeink, nem a pénz, a lakás, a tárgyak.

Régen voltak ékszereim, de egyszer gond akadt a csincsillákkal, akkor bevittem az ékszereket a zálogba, és még most is ott vannak…

Kocsis Noémi

Fotók: Együtt A Kisállatokért Alapítvány