wmn - bosch

1. Gyárfás Dorka – a folyton éhes ikrek anyukája

Nem látszik a képen, de igazából a kocsim már sosem lesz makulátlanul tiszta, tele van kivehetetlen foltokkal. Elsősorban azért, mert a gyerekeim első kérdése ovis koruk óta, amikor beszállnak, hogy „hoztál valami kaját?”. Persze többnyire hozok, és mivel farkaséhesek, hagyom, hogy már útközben megegyék. És pár hetente kitakarítok utánuk.

Ezen kívül az utcánk annyira zöld, hogy mindig behozunk az autóba a cipőnkkel minden termést, levelet, ázott avart, mint mostanában is…

2. Molnár Erika – a betegesen rendmániás kutyatulajdonos

Szeretem az autómat, nem azért, mert szép, kényelmes vagy gyors lenne, hanem azon egyszerű praktikus okból, hogy elvisz A pontból B pontba. Amikor megvettem (szalonból nulla kilométeresen), ez a szín volt „raktáron”, és odaadták baráti áron. Idén lett tízéves, és lekopogom, eddig semmi baja nem volt. Azt is jól viselte, hogy három évig elfelejtettem olajat cseréltetni benne (hupsz). Éljenek a Koreában összeszerelt autók!

Mindennap vezetek, vezetnem kell, mert a külvárosban élek, és sokkal gyorsabban beérek, mintha tömegközlekednék, plusz Saci is jön velem. A hátsó ülésre vettem spéci takarót, ami direkt kutyásoknak van kitalálva, nem engedi át a koszt és a vizet. Szerencsére Saci nem nyáladzik, a szőre nem hullik, és nincs kutyaszaga (éljenek a drótszőrű vizsla „kitalálói”). 

Az autómban is rend van, csak úgy, mint mindenhol körülöttem. Amikor Didi (Szentkuti Judit marketingvezetőnk) először meglátta a csomagtartómat belülről, nagyon vigyorgott, mondta volna, hogy ez már beteges, de ő nem mond ilyeneket, mert nagyon kedves. Egyébként egy kis kosz belefér a mindennapjaimba, de a minden fékezésnél ide-oda gurulgató műanyag palackok, a repkedő almacsutkák és papír zsebkendők (ültem már ilyen autóban is!!) totálisan kiborítanak. 

3. Doffek Gábor – akinek a jószolgálat fontos

Az autómhoz változó érzelmek fűznek, mivel férfi vagyok, meg huszon éve vezetek, tehát volt már: életem álma, a menőség és férfiasság csúcsa, volt már nélkülözhetetlen társ és gyűlöletem tárgya is.

Jelenleg havi átlag 600–800 kilométert vezetek, főleg városban, és mivel kettőből az egyik gyerekem nem velem él, a kocsi igen fontos kiegészítő – de ma már csak kiegészítő. Használjuk, ahogy a százfelé közlekedő, elfoglalt családok használják, gyötörjük, zúzzuk, karcoljuk, de szeretjük, becsüljük is. Nincs neve, nem szelfizünk vele, nem ebben kértem meg a feleségem kezét, és nem is ebben szültünk.

De roppant hálásak vagyunk a szolgálataiért, még ha ez az autó mindenkori állapotán, főleg a tisztaságán nem is feltétlenül látszik.

4. D. Tóth Kriszta – akinek egy konkrét stáb lakik a hátsó ülésén

Nincs mit szépíteni rajta, ez nem egy csodásan rendezett, laboratóriumi tisztaságú autóbelső. Szentesi azt kérte, hogy „noretus, nofilter” legyen a fotón, és ezen nincs is. 

Az a helyzet, hogy számomra a kocsi nemcsak az életem egyik leggyakrabban használt tere, hanem egyenesen munkaeszköz.

Az Elviszlek magammal műsorban pedig díszlet, sőt, alkotótárs. Büszke vagyok arra, hogy elektromos (és nemcsak amolyan himi-humi módon, hogy negyven–ötven kilométer után bekapcsol a robbanómotor meg a kipufogó), és ezzel legalább az amúgy is túlterhelt város levegőjét nem szennyezem – mondjuk, egy interjú kedvéért. Meg egyébként sem.

Ami ezeken a képeken a hátsó ülésen látszik, az a forgatás előtti készülődés csendélete. A rekeszes táskában a felvétel eszközei: három Gopro kamera, a hozzá tartozó tappancsos rögzítőkkel és kábelekkel, a hangfelvevő egység a mikrofonokkal. Mellette az a fura, fekete óriásgyöngyös dolog nem az ott felejtett vibrátorom, hanem Sanyi kameraállványa. A többi cucc pedig csak a szokásos: vizespalack, sminkkészlet, törlőkendő, lovaglósisak meg a táskám, aminek most nem sorolom föl a tartalmát. Aki nem látszik: Sanyi, aki épp szerel és én, aki a takarítást hagytam félbe a fotó kedvéért. Mert azért persze kitakarítom, mielőtt beül a vendég. Elvégre ez egy stúdió. Ha nem látnátok.

5. Tóth Flóra – folyton úton a gyerekekkel

Mi nagyon sok idő töltünk az autóban a gyerekekkel együtt, mivel viszonylag messze van az ovi az otthonunktól. Most egész rendezett az autóm, két héttel vagyok takarítás után, plusz a szezonváltás miatt pár hete kipakoltam a nyár eleje óta hánykolódó tartalék gyerekruhákat, ezekből általában tartok benne egy vászonszatyornyit (mindig egy-két darabbal indul, aztán valahogy összegyűlik). Ami mindig van az autómban: néhány cipelős kávés termosz, kicsit már belerothadt kávéval, pár gyerekkönyv (de ezek gyakran a táskámban), egy fél városnyi madár jóllakatásához elegendő morzsa (porszívózás után két nappal is), kimoshatatlan foltok a gyereküléseken és a kárpiton, egy szemetes papírzacskó az anyósülésen ízléses gyümölcsmaradványokkal, amit kellemetlen hebegések közepette hátrateszek, mintha csak most lenne ilyesmi ott, ha véletlenül beszáll egy felnőtt (extrém esetben nyomot is hagy az ülésen).

A csomagtartómról egy tavaszi fotóm van, mert most pont üres, ugyanis ki kellett pakolnom egy óriási üvegszelektáló akció miatt. Feliratoztam is, hogy milyen fontos dolgokat szoktam benne tartani, erre jönnek még a rollerek és biciklik, ahogy láthatjátok, pont ott van egy kis hely felül.

Állandó tartozék még a taxistükör és a cukiságok. Meg én. Ja, meg a por! 

6. D. Tóth András – aki úgy gondozza, mint egy kisállatot

Nekem az autó alapesetben használati tárgy. Elvisz egyik pontból a másikba. Gondozom, mint egy kedves kisállatot, hogy meghálálja, nem pakoltam soha tele cuccokkal. Aztán mióta gyerekeink vannak, az autó már közösségi tér, ahol a meséléstől a pelenkázáson át az etetésig mindent meg kell oldani. Ehhez pedig, mint látszik, kell ez az. De ez még így is „csak” egy tárgy. Mondjuk, elég hasznos tárgy.

7. És hogy nekem mit jelent az autóm?

Egy kis csodaékszer, amihez külön érzelem fűz, hiszen annyira új élmény benne ülni, hogy amikor megvettem, heteken át alig vártam, hogy újra vezethessem. Tisztaság van és rend és nyugalom és zene és turmix.

Megmutassam?

 

Szentesi Éva