Halál és praktikum a magyaroknál

A magyar parasztság évszázadokon át meglehetősen gyakorlatiasan ragadta meg a halált övező szertartásokat: kitakarították a nagyház első szobáját, kihordták belőle a felesleges bútorokat, és áthozták ide a haldoklót onnan, ahol a szokásos fekhelye volt (például a hátsó házból, kamrából, istállóból).

Emellett a babonák is szerepet kaptak, melyek jelentős része még mindig a térhez és a fekhelyhez kötődött.

Az ágyat igyekeztek úgy elhelyezni, hogy a benne fekvő arccal az ajtó felé nézzen, háttal az ablakoknak. A tollas ágyneműt kerülni kellett, ez ugyanis akadályozta a lélek távozását, míg ha olyan ágyban feküdt a haldokló, melyben előtte már meghalt valaki, lerövidültek a szenvedései.

Ha mégis elhúzódott az agónia, akkor a beteget a földre fektették, a szakrális jelentőséggel bíró mestergerenda alá, azzal párhuzamosan, egyes vélekedések szerint a test földhöz való visszatérésének jegyében. A szenvedés enyhítésének másik módja a lélekharang volt, illetve az ima, és az is előfordult, hogy énekeseket, javasokat hívtak a házhoz. A haldokló fejéhez körben gyakran szentelt gyertyát állítottak, hogy így óvják a gonosztól. A gyertyák melletti hely mindig a legközelebbi és legtekintélyesebb női hozzátartozót illette meg.

Fontos volt, hogy az érintett és ismerősei kölcsönösen el tudjanak búcsúzni egymástól: amikor a faluban elterjedt a hír, hogy valaki halálán van, meglátogatták őt a hozzátartozói, a barátai, de még a haragosai is, hogy bocsánatot nyerjenek.

A haldoklónak transzcendens határhelyzetéből adódóan gyakran különleges képességeket tulajdonítottak, kívánságait megpróbálták teljesíteni, utolsó szavait, gesztusait emlékezetükbe vésték.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Halál a vallásokban

A halálnak azonban nemcsak a népi kultúrában, hanem a vallásos hagyományokban is kitüntetett szerep jutott. Ezek is mind valamilyen módon tágabb kontextusba helyezik az elmúlást, és gondoskodnak róla, hogy senki nem maradjon egyedül a fájdalmával és félelmével, ugyanakkor praktikus célokat is szolgálnak: segíthetnek abban, hogy a haldokló elrendezze esetleges félbemaradt, földi ügyeit.

Az élete végén járót övező figyelem és a távozását körülvevő rituálék akkor is kielégíthetnek bizonyos lelki szükségleteket, és segíthetnek feldolgozni a nehéz tapasztalatokat, hogyha nem képezik részét egy összefüggő vallási rendszernek, vagy a résztvevők nem vallásosak. Ennek a gondolatnak a szellemében ma is születnek különböző javaslatok olyan búcsúszertartásokra, melyek megkönnyíthetik az ember utolsó óráit: akár egy egyszerű gyertyagyújtás, különleges illatok párologtatása,

történetek mesélése, a haldokló élményeinek, érzéseinek, esetleg álmainak meghallgatása – ezek mind hozzájárulhatnak az utolsó időszak méltóságának megteremtéséhez.

A keresztény Európa kézikönyvei

A középkori Európában az emberek már jó előre megszervezték a haldoklásukat övező eseményeket, melyekhez a XIV. századtól kezdve a keresztény szellemben született Ars Moriendik, a haldoklás művészetét bemutató kézikönyvek mutattak irányt. Ezek az összefoglalók elsősorban a papoknak írták elő a teendőket és imákat, ugyanakkor a haldoklónak is iránymutatást adtak. Két verziójuk létezett, az egyik hat fejezetben írta le a szükséges rítusokat és imákat, a másik képekkel illusztrálta a végóráikat élők kísértéseit.

Úgy gondolták, ilyenkor az angyalok és démonok vetekszenek az ember lelkéért, és fontos, hogy a távozó jól döntsön abban, milyen hatásoknak enged.

A legfontosabb feladatainak leírása a keresztény értékrendet követi: a cél, hogy megerősítse a hitét, Krisztus iránti elkötelezettségét és megbánja bűneit. Ez az, amiben a papok és a szerettei segítségére lehetnek azzal, hogy kérdéseket tesznek fel neki, imádkoznak érte, és bizonyos tanításokat adnak át neki a halállal kapcsolatban. A haldoklást övező, ilyesfajta szertartások a XVIII-XIX. századra szép lassan kikoptak.

Útmutatás a halál utánra

Ha már útmutatónál tartunk, akkor a Tibeti halottaskönyvet sem hagyhatjuk ki, mely talán a legismertebb ilyen típusú irat, a keleti Ars morendi. Ebben és az európai megközelítésben közös, hogy mindkettő a szavakon keresztüli kommunikációra helyezi a hangsúlyt, és bizonyos imák, valamint instrukciók segítségével igyekszik biztosítani a lélek halál utáni útját. A Bardo tödolt a „hallás általi megszabadulás“ kulcsának tartják, mely a haldoklás kezdetétől egészen a halál utánig szolgál támaszul és eligazításul az embernek.

Ennek jegyében a fejezeteket nemcsak addig olvasta fel a láma az embernek, amíg az életben volt, hanem még azután is, negyven napon keresztül. Úgy tartották ugyanis, hogy lelke ennyi ideig tartózkodik a köztes létben, a bardóban, ahol eldől, hogyan folytatja utazását. A tibeti hit szerint ebben az állapotban számos illúzióval és nehéz érzéssel kell megküzdenie az eltávozottnak, ugyanakkor még elérnek hozzá a hangok információi ebből a világból, így a könyv útmutatásával követheti a helyes irányt és megszabadulhat az újjászületések körforgásából.

Vigasz és támogatás az indiánoknál

Az anisinábe indiánok még mindig élő hagyományában szintén fontos szerepet töltenek be az imák, melyek visszavezetik a haldokló lelkét a szellemvilágba.

A kíséréshez a spirituális vezető vagy gyógyító segítségét kérik, aki levezényeli a szertartást, és biztosítja a szellemvilággal történő kommunikációt. A haldokló tudatát először az ima, a füstölők, például zsálya, cédrus, a pipaszertartás és a szent énekek tisztítják meg a negatív erőktől, ezután a gyógyító felkészíti a lelket az utazásra: tanításokat tart a haldoklónak a szellemvilág természetéről, valamint arról, hogyan zajlik az átmenet a fizikaiból a szellemi világba. 

A pipa és a szent dohány a Teremtővel való kommunikáció elsődleges eszközének számít, a pipaszertartás során az összegyűltek a Teremtő útmutatását kérik, és megosztják az üzenetet, amit kaptak. A vezető és a családtagok a Teremtőhöz imádkoznak, és meghívják az ősöket is, hogy segítsenek elkalauzolni a lelket a túlvilági utazás során. A vezető bátorítja és támogatja a haldoklót, és meghallgatja mindazt, amit el akar mondani: az emlékeit, álmait, vízióit, félelmeit, azt, hogy mit bánt meg, mitől van bűntudata. Eközben a család külön szertartásokat folytathat, például szent tüzet gyújt az ősök tiszteletére, illetve étel- és ruhaáldozat égetésére, esetleg izzasztókunyhózik. Emellett virrasztással és beszélgetéssel igyekszik vigaszt nyújtani és megkönnyíteni a végórákat. A jelenlétnek és a beszédnek, a hangnak mint támogató erőnek úgy tűnik, minden szertartásban kiemelt szerep jut. Ez az alap, amire a többi részlet felépül, és talán ez a legtöbb, amit adhatunk a távozóknak.

Fábián Emese

 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT