Társat választani, megtalálni a hozzánk passzoló, minket kiegészítő embert, nem egyszerű dolog. Igazán szerencsés, aki mindenféle, a tudattalanját irányító trauma, külső szempont és elvárás nélkül tud rátalálni az igazira. De mi van azokkal, akik valahogy mindig ugyanabba a folyóba lépnek?
Vannak – és nem is kevesen –, akik arról számolnak be, hogy egy pár által létrehozott energia és karizma az, ami vonzza őket: szeretnének elmerülni abban a biztonságot, intimitást, játékosságot vagy mélységet ígérő dinamikában, amelyet a pár hajlandó velük megosztani.
Összeköltöztünk. Tegnap arra értem haza, hogy kimosta a ruháimat. Különválogatva az összes színt, pont úgy, ahogy szeretem. Mi lesz, ha belakjuk a lakást? Ha megunjuk egymást? Ha az állandó vágyakozást felváltja a tényleges állandóság?
Az emofíliát – a szerelembe esés ránk jellemző sebességét és gyakoriságát – egyes elméletalkotók stabil személyiségvonásnak tartják, és úgy vélik, annak alacsony és magas szintje egyaránt a népesség 10-15 százalékát érinti. Az pedig, hogy hol helyezkedünk el ezen a skálán, jelentős hatással lehet a párkapcsolatainkra és az érzelmi életünkre.
„Szingli. Gyerekét egyedül nevelő anya. Egyedülálló nő. Ez mind én vagyok, de a kép ennél sokkal komplexebb: egy állandóan társát kereső, menet közben önmagát bogozó lény” – írja Kégl Ági. De vajon elég-e szembenézni a saját hozott sémáinkkal a változáshoz?
Harmonikusabb párkapcsolatokról számolnak be az emberek, ha offline, például családtagok vagy ismerősök bemutatása által ismerték meg a társukat, mint ha valamilyen internetes társkeresőn találkoztak, mondja egy kutatás. Mit gondol erről a pszichológus-párterapeuta?
Az esküvő egy pár életének legszebb napja, az igen pedig egyenes út a közös földi mennyország felé. Kivéve, amikor a szerelmeseket leszámítva mindenkinek teljesen egyértelmű, hogy a nagy nap elkerülhetetlenül csak egy dologhoz vezet: katasztrófához.
A szakítás vagy válás sosem csak az érintett felek számára hoz változást. A közös gyerekeken túl ugyanis a rokonok, a barátok, a kollégák is „válnak”. De vajon lehet-e jó viszonyban maradni az ex-anyóssal, megőrizhetők-e a közös barátok?
Ha nem szeretnénk a jelenben is a múlt árnyaival hadakozni és kiszolgáltatva lenni a vakfoltjainknak, akkor ideje, hogy megismerjük a gyerekkorból hozott sémáinkat. A Lélektani határ legújabb adásának témája: a sémakémia.
Ha ismétlődő mintázatokat tapasztalunk a vonzalmainkban, a konfliktusainkban, a szakításainkban, akkor jó eséllyel működésbe léptek a maladaptív sémáink. Mi van a mélyükön, és hogyan lehet felszabadulni az irányításuk alól, hogy változni, változtatni tudjunk? A Lélektani határ e heti vendége dr. Szabó-Bartha Anett klinikai szakpszichológus.