A közszereplő, aki akkor ad valamit másoknak, ha közben forog a kamera, valójában nem együttérez és javítani szeretne mások sorsán, hanem a saját dicsfényében akar fürödni, vagy (politikai, gazdasági) hasznot húzna a gesztusból. Ajándékot, adományt adni nagy felelősség.
Egy gyerek se lett boldogabb, magabiztosabb, felkészültebb az életre attól, ha megalázták vagy bántották. Nem a gyerekek lettek mimózábbak, hanem az erőszak és bántalmazás hatásairól tudunk többet. És ez jó. Akkor is, ha „a mi időnkben nem így volt”, és „mi is kaptunk, mégis rendes ember lett belőlünk” (tényleg?).
Letaglózó karácsonyi ajándékokról sokaknak van története. Volt, aki meg is osztotta velünk ezeket, hogy ne győzzünk borzadni:
Reméljük, idén senkivel nem történek kellemetlen incidensek!
Ez egy novella. Az élet írta. Meg persze Szabó Borbála, aki Enyedi Ildikónak ajánlotta a novelláját.
„Mikor elvettem, negyven kiló volt. Ki gondolná, igaz?”
„Mikor elvettem, negyven kiló volt. Ki gondolná, igaz?”
Igen, a gyerekek bőbeszédűsége, tengernyi kérdése és záporozó gondolatai néha valóban próbára teszik a türelmünket. De vajon mit tanul meg magáról és a világról az a gyerek, aki folyamatosan azt hallja: DUGULJ MÁR EL!
Tényleg van, aki szerint a színésznek még jól is jön a fájdalom, a megaláztatás, mert így legalább van miből építkeznie? Most komolyan…?
Neked van takarítónőd? És ha nincs, mit gondolsz azokról, akiknek van?