„Ne számítson arra, hogy fel fognak sírni” – egy ikres koraszülés története
„Milyen az, amikor attól rettegek, hogy meghalnak a gyerekeim, és ezt a szót hónapokig nem tudom kimondani, mert félek, hogy akkor megtörténik?”
„Milyen az, amikor attól rettegek, hogy meghalnak a gyerekeim, és ezt a szót hónapokig nem tudom kimondani, mert félek, hogy akkor megtörténik?”
Két budapesti koraszülött osztály, két egészen eltérő élmény. Fruzsi hálás, amiért megmentették az életüket a szakemberek, de még mindig nem tudta kiheverni a traumát, amit az okozott, hogy az első kórház gyakorlata szerint alig vehette a kezébe a kisbabáját.
Egy pár óra a koraszülöttosztályon, és az ember egész máshogy lát mindent.
Ennyire nyílt, sallangmentes, őszinte beszámolót talán nem is olvastunk még arról, hogy milyen az, amikor valakinek koraszülött babája van. Lívia, köszönjük!
Hogyan lehet biztosítani a mindössze huszonvalahány hétre született babák életét vagy – még leírni is borzasztó – emberséges halálát? Hogyan élnek együtt az orvosok és nővérek ezekkel a csöpp emberekkel és a szüleikkel? És miért fontos, hogy az anyukák minél többet legyenek együtt a korababákkal?
Na, az is ritkán fordul elő velünk, hogy szerkesztés közben potyognak a könnyeink. Most ez a nap is eljött, köszönhetően „Koraanyunkak", azaz Emma és Izabel, a koraszülött ikrek anyukájának. A lányok hamarosan egyévesek lesznek, Linda pedig, a Koraszülöttek Világnapja alkalmából odaadta nekünk a tavaly novemberi naplóját...