Bár Vigdis Hjorth kitart amellett, hogy az Örökség fiktív történet, a sajtó mégis az író családjának agresszív válaszlépéseitől volt hangos. Ám amikor az ember elkezdi Hjorth regényeit olvasni, ezek a médiahírek másodlagossá válnak: „egy könyv igazsága végtére is az olvasói élményben rejlik”, és ez az igazság az ő tolmácsolásában szinte mindig megrendítő, transzformatív.
Hiába tűnik a legjobb megoldásnak mindenki szempontjából a válás, ha azt az egykori szerelem gyümölcse még hosszú évekkel később is megszenvedi.
Ezekkel a „mókucikkal” mindig csak a baj van! Ahelyett hogy szép türelmesen meghúznák magukat, amíg nem lesznek elég ideálisak a körülmények.
Egy anyuka első ránézésre, nekifutásból felháborodott egy kamasz fiú kinézetén, olyannyira, hogy savazós nyílt levelet írt az illetőnek, gyors végkövetkeztetéseket levonva a ruházata alapján. Mi viszont azt mondjuk: ÁCSI! Ne ítélj olyan elhamarkodottan.
Az élet írja a legszebb, legboldogabb, vagy épp a legszomorúbb, legtragikusabb történeteket. Így volt ez Nabokov Lolitájával kapcsolatban is, ahol egy ötcentes könyv ellopása egyéni tragédiába, mellette pedig a huszadik századi regényírás egyik kiemelkedő művébe torkollt.