Doffek Gábornak igen radikális, szenvedélyes véleménye van arról, ha valaki fizikai erőszakot alkalmaz. És van egy remek technikája, meggyőző mondata is azokkal szemben, akik szerint egy pofon „nevelési céllal” simán belefér, sőt.
Vekerdy elvesztésétől az iskolai erőszakon át a családirtásokban meghalt gyerekekig, a gyerekverésig, Fótig és az iskolarendszer fojtogatásáig… megint sok minden fölkerült a listára. Sajnos.
Még egyszer, századszor. És ha kell, százegyedszer is.
Verték. Elhanyagolták. Csúfolták. Most a gyerekével történik hasonló.
Meddig határoz meg minket az, ami gyerekkorban történt velünk? Szakíthat-e valaki az erőszak transzgenerációs mintájával? Hová épülnek be az emlékek, és merre van a kiút? Velőtrázó írás, mindenki olvassa el:
Vendégszerzőnk nem véletlenül nem vállalja a nevét: az a dilemmája, hogyan reagáljon az ismerős szülők által elkövetett gyermekbántalmazásra. Olvassátok el a tapasztalatait, és osszátok meg velünk, hogy ti mit tennétek a helyében!
Iluka néninél minden szép és jó, szinte tökéletes. Aztán egy szép nap a padlás nem bírja tovább tartogatni az elrejtett titkokat…
NEM. Egy gyereket nem ütünk meg. Akkor sem, ha a tévében azt mondják, hogy szabad.
„Olyan volt az egész, mintha mindannyian bűnözők lettünk volna gyerekként. És amikor ő, ez a tanár is ott volt, mint egy rendőr, akkor meg kellett játszani magunkat. Akkor nem volt nevetés.”
Hihetsz egyszerre Istenben és a gyerekverés tilalmában? Mit mondj azoknak, akik a nevelő célzatú fenyítést azzal legitimizálják, hogy „de hát a Bibiliában is benne van"? dr. Gyurkó Szilvia írása árnyalja a képet. És kötelező olvasmány.