A szülőkkel való szakítás akár azt is jelentheti, hogy önmagadat helyezed előtérbe
Családtagokkal szakítani még mindig tabunak számít, pedig kutatások szerint egyre gyakoribb jelenségről van szó.
Családtagokkal szakítani még mindig tabunak számít, pedig kutatások szerint egyre gyakoribb jelenségről van szó.
Díjak, előléptetések, bónuszok, kinevezések, diploma, vizsga… Biztosan csak ezek azok a dolgok az életünkben, amelyek után hátba kell veregetnünk magunkat és egymást?
A papi hivatást maga mögött hagyta, és coming outja után kisebb egzisztenciális és közösségi biztonságban, de „szabad emberként” éli életét Hodász András. Közben intenízv önismereti munkában van, hogy szembenézzen a saját korábbi életével, gyerekkori traumáival, és identitásának különböző pilléreivel. Mindezt elég nagy részben a nyilvánosság előtt.
Hogyan lehet felnőtt fejjel megtanulni határokat húzni? Miről árulkodnak a családi csetcsoportok, miért nem a pénz miatt fájnak annyira az örökösödési ügyek, és mi köze egy tál isteni rizottónak a kapcsolatfüggéshez? A Lélektani határ második évadának premieradásában: Bibók Bea pszichológus.
A Ki vele! című közösségi talkshow határhúzásról szóló epizódjának legjobb pillanatai közül emeltünk ki néhányat.
Elvárhatom-e másoktól, hogy tudják, nekem mi a jó, hogy hol vannak a határaim, mi az, ami oké, és ami már nem? Vagy ha nem tudják, legalább tiszteletben tartsák, ha mondom? Mondhatom-e egyáltalán, ér-e nemet mondani? A WMN és a Viasat3 közösségi talkshow-ja, a Ki vele! következő adásában a határhúzás lesz a téma, amellyel mindenkinek dolga van – ez alól pedig Mózes Zsófi sem kivétel.
Végtelenül felszabadító lehet, amikor nemet mondunk. Azoknak, akik ráadásul reflektorfényben élnek, még szélesebb spektrumban kell képviselniük a saját érdekeiket. Cikkünkben olyan hírességeket gyűjtöttünk csokorba, akik valamilyen módon példát mutatnak határhúzásban.
A WMN és a Viasat3 közösségi talkshow-ja, a Ki vele! következő adásában a határhúzás lesz a téma, amellyel mindenkinek dolga van így vagy úgy. Kurucz Adrienn a „szendvicsgeneráció”, azaz a középkorúak szempontjából írt a cseppet sem egyszerű kérdésről.
Az elme működésének természetes jellemzője a gazdaságosságra való törekvés, csak jó lenne, ha az nem mások kárára történne. Tulajdonképpen azt mondhatjuk: más munkájának megítélésekor nettóban értékeljük a számunkra fontos teljesítményt, saját munkánk kapcsán azonban könnyebben számolunk bruttósítva.
Míg van olyan orvos, aki a munkaidő végével kikapcsolja a telefonját, olyan is akad, aki akár a lakásán is fogadja a beteget, ha vészhelyzet van. De mégis hol húzódik a választóvonal az altruizmus, és a saját határok kijelölése között? És ha egyszer nem veszik fel, miért csörög a telefonjuk még tízszer?