Felpofozni, leütni, szemétként kidobni – még mindig vannak idehaza, akik úgy ítélik meg: a nőverés bagatellizálásával el tudnak adni nekünk egy szelet pizzát vagy egy rántott csirkemellet.
„Addig nem nyugszanak, amíg tönkre nem tesznek valakit, hogy a hátukon felkapaszkodva hírnevet, pénzt szerezzenek maguknak.” Ismerős hozzáállás, ugye? Pedig lehetne másképp is:
Nem lehet eleget beszélni róla. Ha csak ezzel a nyolc ponttal tisztában lenne mindenki, jobban állnánk az áldozathibáztatást illetően.
Az örökös készenlét rendkívül fárasztó, a nők többsége mégis így kénytelen létezni a nyilvános terekben a korábbi negatív tapasztalatai, és legfőképp: a zaklatók miatt. Tóth Kinga író-költő vendégposztja.
„Hibáztunk” – mondja a rendőrség, és mi örülünk. Szinte tapsra nyitjuk a tenyerünket is, mintha valami igazán nagy teljesítményt kellene elismerni. Örülünk, mert nem ahhoz vagyunk szokva, hogy ezekben a körökben beismerik a hibát, így minden elénk vetett morzsát nagyra értékelünk. Mert ez is valami, a morzsa is valami.
Holtan találtak egy japán nőt egy V. kerületi lakásban, a rendőrség pedig sokáig kiállt amellett, hogy baleset történt. Csakhogy számos nyugtalanító körülmény volt, amit sokáig nem vettek figyelembe – hiába kérték erre őket sokan.
Túl szép, hogy igaz legyen? Igen! Egy semmiből jött nagy szerelem, ami pillanatok alatt oda is ment vissza.
45 évvel ezelőtt mutatták be Amerikában a Kramer kontra Kramer című filmet, ami óriási kritikai és kasszasiker lett, több mint 100 millió dolláros bevételt hozott. A bemutató idején épphogy harmincéves Meryl Streep elnyerte vele a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat… amit aztán véletlenül a vécében felejtett. Pedig megküzdött érte: Dustin Hoffman kegyetlen módon próbálta belőle a forgatáson kihozni a maximumot.
Mindenki azt szeretné, hogy a barátja, barátnője boldog párkapcsolatban éljen. Ahogy azt is, hogy a barátság sírig tartson. De mi van akkor, ha a kettő nehezen összeegyeztethető? Ha a legjobb barát, barátnő összejön valakivel, akivel – legalábbis szerinted – nagyon nem szabadna? Mi a bölcs döntés: szólni vagy nem szólni?
Azt játszotta, hogy ő Tina Turner, a díva, a rocklegenda. A tizenöt centi magas tűsarkúban is géppuskalábú, örökmozgó csoda, akinek gyémánt van a torkában, ezer fehér gyönggyel a szájában mosolyog, egyetlen ránc sincs rajta, és leénekli a csillagot is az égről… miközben legbelül egy önbizalomhiányos, poszttraumás stressztől szenvedő, örökké árva lélek volt és maradt.