Szabó Anna Eszter: Nem emlékszem, mikor jött el a pont, hogy elengedtük egymás kezét – WMN-naplók
Talán ez egy vizsga. Vagy egy társasjáték, aztán majd a végén kiderül, jól lépkedtünk-e. Addig is: tapogatózunk a sötétben.
Talán ez egy vizsga. Vagy egy társasjáték, aztán majd a végén kiderül, jól lépkedtünk-e. Addig is: tapogatózunk a sötétben.
Így fosztott meg minket a járvány a legalapvetőbb, legjobban felismerhető emberi gesztustól. Úgyhogy itt az idő: pótoljunk be gyorsan mindent!
Nagyon sok szülő számol be arról, hogy a gyereke az elmúlt évben nagyságrendekkel kevesebbet volt beteg, mint a korábbi időszakban. Hogyan függ ez össze a járványhelyzettel, és mi az, amit tanulhatunk belőle? Gyermekorvos szakértőt kérdeztünk.
Lassan egy teljes éve hordjuk a maszkot nap mint nap. És mellékhatásként a fogorvosok tapasztalatai szerint sokan rácsodálkoztak a fogaik állapotára.
„Ezt most nem azért csinálom, mert a gyereknek jó, hanem mert ezt kell tennem, hogy megfeleljünk az előírásoknak” – állandó készenlét, gyanakvás, logikátlan intézkedések, kényelmetlen maszkviselés és kínunkban röhögés – ez jellemzi most szerzőnk szerint a hétköznapokat egy iskolában.
Miért ágálunk olyan dolgok ellen, amik a biztonságunkat szolgálják?
„…barátságok bomlanak fel, kollégák mennek ölre, családok ugranak össze, és nem azért, mert x másképp gondolkodik, mint y, hanem egyszerűen azért, mert az emberi természet olyan, hogy a legtöbbünk elviselhetetlen teherként éli meg, ha valaki ellentmond neki.”
Bál van az Operaházban, igazi bál van, s nekem réges-régi vágyam, az hogy megtaláljam
Egy kis fény az alagút végén onnan, ahol már látszik.