„Wendy szépen, méltósággal fogja itthagyni ezt a földet. És ez minden, amit tenni tudunk érte. 36 év szakmai múlttal és teljes hittel sem tudom ezt könnyedén elfogadni” – Angliában élő ápolónő szerzőnk újra mesél nekünk.
Az asszony parkinsonos és korai demencia is jelentkezett nála, már nem nagyon tud beszélni, és mozogni, önmagát ellátni pedig egyáltalán nem képes. De állandóan mosolyog. Kérdezzük tőle, milyen volt az ebéd. Válasz helyett mosolyogva megvonja a vállát. Kérdezzük tőle azt is, hogy szép volt-e az étterem. Arra sem felel. De abban a pillanatban, amikor a főnököm megkérdezi, hogy jó volt-e Alfie-val lenni egy kicsit, és vajon megcsókolta-e Alfie őt, akkor Evie elpirul, és felnevet: Ó, igen! Igen! Többször is! – kiált fel hangosan. Összenevetünk a határozott és hangos válasz felett.
„Ebben az országban, ebben a kórházban tanultam életemben a legtöbbet. Mint nővér és mint ember is. Voltak, akik azt mondták, amikor eljöttem Magyarországról, hogy úgysem fog sikerülni, hogy késő már. Hogy egy felnőtt fát már nem lehet átültetni, és hogy már túl vagyok azon az időszakon, amikor még lehetséges új ismereteket, új tudást, tapasztalatot felszívni, beépíteni… Az elmúlt hat év mégis megváltoztatta az életemet.”
„Nehezen lesz reggel, a sokadik reggel, amikor bénultan vánszorgok ki az intenzív osztályról. Szemben velem újabb család jön utolsó látogatásra. Még hallom, ahogy az idősebb asszony zokogni kezd, és az ágyra borulva könyörög a férjének, ne hagyja őt egyedül. Meddig lehet ezt még bírni? Meddig fogom tudni még csinálni így? Akarom-e tovább csinálni egyáltalán?” – Molnár Lamos Krisztina legújabb írása:
„Hiány. Veszteségek. De lassan elfogy az év, mint a hold. Nézem a régi képeket, érzem az illatokat. A vaníliás kiflit, a csillagszóró illatát, anya parfümjét. Érzem a halászlé, a rántott hal ízét, hallom a pezsgőspoharak koccanását, apa nevetését. Látom nagyanyám ráncos kezét, ahogy a hófehér abroszra hullott morzsákat sepri a tenyerébe. Látom a pólyás fiaimat, azután a totyogósokat, majd a kamaszlányt, ahogyan sorba állítja a testvéreit a családi fotóhoz minden évben. Figyelem a nagyapám hajlott hátát, és kezében a kicsi öreg fényképezőgépet, hiszen ő volt a család fényképésze, míg nem voltak digitális kamerák. Anya pedig ezek szerint a lesifotós volt, aki fotózás közben a Papát is mindig lefényképezte… Ezen a felismerésen muszáj elmosolyodnom. Talán, ahogyan a betegeimben minden betegem sorsát látom, éppen úgy megtalálok majd minden karácsonyt ebben a mostani karácsonyban is.” Molnár Lamos Krisztina karácsonyi novellája.
Az első hullámban még hősként ünnepeltük őket, most pedig egyre több inzultust kell elviselniük. Pedig az egészségügyi dolgozók most is erőn felül teljesítenek – és újra rettegnek attól, hová fajulhat a helyzet. Egy sürgősségi ápoló mesélt nekünk.
„Minden időben barát a barát, de testvérré a nyomorúság idején válik. Ez is egy óriási igazság. Szorongtunk együtt, ettünk és pihentünk együtt a szüneteinkben. Imádkoztunk és sírtunk együtt. Anne és én.”
Krisztát igazából nem kell bemutatni olvasóinknak, kórházi történetei a nővérpultból nagyon népszerűek a WMN felületén. De arra kértük, meséljen most egy kicsit a privát sorsáról, arról a négygyermekes, 23 évesen megözvegyült anyáról, aki azért kezdett (újra) írni, azt mondta egyszer, hogy levegőt kapjon.
„Rengeteg ember halt meg otthon, egyedül… A mentős kollégák rémtörténeteket meséltek május végén. És ha mindez még nem lett volna elég, jött a George Floyd-ügy. A társadalom a fizikai tehertétel után lelkileg is összeroppant.”
Nővérnek lenni sosem volt könnyű hivatás, de most megmutatjuk, hogy azzá válni sem…