„Számomra a 2017-es év anyaként meglepetésszerűen új helyzetet teremtett. Tavaly ilyenkor meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy esztendő leforgása alatt egyedülálló szülőként fogom folytatni az életem.” De ne aggódjatok, Borcsa jól van. És írt egy nagyon jót... mindenkinek, aki szereti.
És te meddig maradtál otthon a gyerekkel? Ne már, olyan sokáig? Ne már, olyan keveset? És bölcsibe adtad? Úristen! És nem hülyültél bele teljesen, hogy három évig „csak az anyaság” volt? Stb.... stb... stb...
Sára az első gyereknél még „síkideg” volt, amikor hazaértek a kórházból, a másodiknál viszont: „kivettem a hordozóból, betettem a kiságyba, és leültem ebédelni, miközben az anyámmal és a férjemmel az aktuális politikai helyzetről társalogtunk”.
„Szeretem a gyerekem. Tényleg. A legjobbat akarom neki. Csak az a baj, hogy ez a legjobb gyakran pont nem én vagyok... Például amikor elhagytam a bevásárlóközpontban.”
Tényleg olyan az anyaság, mint amikor korcsolyacipővel a befagyott Balaton tetején csúszkálsz... Lép-lép-csúszik, elesik, borul, sír... de aztán feláll.
Lehet hazaköltözés, lehet születésnap, lehet névnap, Zazi baba érzi, hogyan kell igazán örömet okozni a szülőknek.
Az anyaság esszenciája: megannyi pokoli mélység és mennyei magasság – egy napon belül.
Mondatok, amelyek majdhogynem szanaszét metszik az ember lelkét. Csak azt sokkal nehezebb hegesíteni...
Fiala Borcsa új könyvének ajánlója Szentesitől.
Forduljunk rá erre a hétre egy kis szívmelengetéssel...