Egy állatmenhelyen a higiénia nem luxus, hanem alapfeltétel, mégis sokszor távoli álom marad. Most a szavazatunkkal három telephelynek is segíthetünk a körülmények javításában.
„Nem az volt a kérdés, miért menjünk. Az volt a kérdés, mégis miért maradnánk” – néz rám Anita, amikor először teszem fel neki a kérdést, hogyan tovább. Régi barátok vagyunk, de az utóbbi időben nehezen hoztunk össze találkozókat, mert minden idejüket kiteszi az új otthonuk, egy zalai kis faház felújítása. Párjával, Renivel eldöntötték: szakítanak a nagyvárosi mindennapokkal, és négy kutyájukkal, három macskájukkal és biciklijeikkel vidékre költöznek, hogy önfenntartó módon folytassák az életüket. Ezzel nincsenek egyedül. A 20 és 40 közötti korosztályból egyre többen döntenek a vidéki élet mellett: az új életforma már-már mozgalomnak tekinthető.
A Walk My World egy olyan színházművészeti kísérlet, ami a szereplőket és a nézőt is perspektívaváltásra készteti – annak minden szépségével és kihívásával együtt.
Whoopi Goldberg önmagában a színészi munkássága miatt megérdemelné az osztatlan figyelmet, de van innen tovább is: mindehhez olyan élettörténet, szemléletmód, humor társul, amiből bármikor inspirálódhatunk.
Öt perccel ezelőtt még zavartan fészkelődtek a résztvevők, most viszont mindenki hallgat, csak a kréta sercegése töri meg a csendet. Összeráncolt homlokok, előredöntött fejek, visszafojtott levegővételek árulkodnak róla, hogy a jelenlévők minden figyelmüket a rajzolásnak szentelik – csak a velem szembenülő, 50 körüli férfi küzd a feladattal. Vonalat húz, aztán a kézfejével letörli, majd újrapróbálkozik – amikor elmaszatolja az eredeti képet, némán káromkodik, aztán rám emeli a tekintetét. Tele van dühvel – haragszik rám, a krétára és saját magára is. Megmondtam, hogy nekem ez nem megy, béna vagyok az ilyesmihez – mondja ki most már hangosan, és úgy vágja az asztalhoz a rajzszert, hogy a többiek mind felnéznek.