Összecserélte a szavakat olyanokra, amik a legmélyebben beléivódtak. Így esett az is, hogy olyanokat kérdezett iskola után, hogy: „Kicsikém, mi volt ma Auschwitzban?” Kezdtem már megszokni a felcserélt szavakat, tudtam, hogy az iskolában eltöltött napomra kíváncsi.
„Egy konfliktusban is nyugodtan mondhatjuk, hogy én nagyon szeretlek, de nem tudok kedves lenni veled, ha úgy ordítasz velem, mint a sakál. Utána találkozunk.”
„A lényeg mindig az egyensúly, nem a tényleges mindenmentesség.”
„És te miben is fáradsz el ennyire? Hiszen csak otthon vagy a gyerekekkel…”
Néha elég egy véletlen összekapcsolódás ahhoz, hogy (mondjuk, a szülés utáni depresszió legsötétebb időszakában) megszülessen az életmentő felismerés: „Nem vagyok egyedül!”