„Emma jut eszembe, és Billy. Jó, hogy látok gyönyörű kapcsolatokat, igazinak tűnő szerelmeket. Így legalább hihetem, hogy vannak. Léteznek. És nem is ritkák. Ha őszinte vagyok magamhoz, tudom, hogy erre kell figyelnem és csak erre.”
„Nővér akartál lenni, mi? Az akarsz lenni még mindig? Jól meggondoltad?”
– Semmi baj – mondja mosolyogva –, a maga karaktere illik mihozzánk, egészen hasonló, és tudja, én nem is azért szavaztam a brexitre, mintha a magafajta emberekkel bármi baj lenne…
„Amikor meglátom az elektronikus napló sürgősségi oldalán a beteglistát és a nevek mellett szereplő felemelt piros kezeket, hát akkor is mindig eszembe jut az édesanyám. Aki egy kemoterápiás kezelés után a mellékhatásként kapott sztrókkal fél napon át feküdt a hordágyon lepedővel leterítve, orvosra várva egy másik európai kórház ügyeletének folyosóján…”
„A legnehezebb, leghosszabb lecke volt ezt megtanulnom. Hogy mindenki a saját útját járja, minden ember szabadon hozza meg a saját döntéseit, és hogy nekem itt (ebben) a világban mindössze annyi dolgom van, hogy bármiféle legyintést, prekoncepciót és ítéletet félretéve, ha századszor, ezredszer kiáltanak is farkast, akkor is kirohanjak a mezőre, akkor is segítségére siessek annak, aki kéri.”