Szabó Henrietta festőművész megkérdezte pályatársait, kinek milyen tapasztalata van az anyaság és a művészet összehangolásáról. Felhívására húsz nő küldött választ, szövegeiket összefűzi a bűntudat, a megvalósulatlanság és az elszigetelődés érzése, miközben a sorok között ott motoszkál a nagy kérdés: lehetnek-e a gyerekek a „főművek”, és ha igen, az kinek lesz jó.
„Ti Hell (Pokoli) Ultrának hívjátok ezt a versenyt, de szerintem tévedtek. Én még soha ennyiszer nem éreztem magam ilyen közel a mennyországhoz! Csak az emberek hajlamosak elfelejteni: ahhoz, hogy oda jussunk, előbb bizony meg is kell halni.”
A brit természettudósnak fontos szerepe volt abban, hogy a teniszlabdák elnyerjék mostani színüket. Ami a zöld… vagy inkább a sárga? Bár a pontos válasz régóta vita tárgya a sportág kedvelőinek körében, az egyre inkább látszik, hogy a rövid életű teniszlabdák újrahasznosítására jobban oda kellene figyelni: ugyanis évi több millió darab végzi belőlük a kukában.
Nem minden autista ember fehér, középosztálybeli és/vagy férfi, és egyre többen vannak azok is, akik csak most, felnőtt korukban jutnak el a diagnózisig. Akár évtizedeket is leélnek a mélyebb önmegértés lehetősége nélkül egy olyan világban, ahol másodpercek törtrésze alatt formálunk egymásról véleményt, és gyakran elutasítjuk azokat, akiket „furának” észlelünk. Hogyan érthetnénk meg egymást jobban?
Sokan meglepődnek, amikor kiderül számukra, hogy egyes embereknek nincs belső hangjuk. A többiek meg akkor ámulnak el, amikor megtudják, hogy másoknak viszont van. Ők ugyanis gyakran azt hiszik, a detektívfilmek nyomozóinak zaklatott narrációja vagy Bridget Jones szórakoztató belső szövegelése csupán afféle művészi eszközök.