Tóth Flóra: A szülők, de különösen az anyák összekacsintásra, kapcsolódásra vágynak, nem kioktatásra

–

Aki úgy érzi, hogy ő tökéletesen csinálja, akinek soha, semmi kihívást nem okozott sem a mindennapokban, sem a párkapcsolatában a szülővé válás, aki tudja a boldog család tuti receptjét, az ebben a szent pillanatban fejezze be az olvasást, és soha többé ne jöjjön vissza. Tényleg. 

Ha valóban tökéletes az élete, akkor mi a halál retkes faszáért tartja szükségesnek kioktató stílusban odakommentelni mások nehézségei, problémái, küzdelmei alá, hogy „én sokkal jobban csinálom”? Nyilván azért, mert igazából nem tökéletes az élete, ahogy senkinek.

És lehet beszélni arról, ha valakinek valami könnyebben megy, van egy jó tippje, tapasztalata – empatikusan és megértően azok felé, akiknek meg nem (erre is van példa amúgy a nyaralás kérdéskörről szóló posztok között).

Gyerekek, empátia, nyár, empátia, fagyi, empátia (észrevetted a sormintát?)

Tudom, hogy még mindig létezik az anyaságot körüllengő pátosz, hogy vannak (szerencsére egyre kevesebben), akik szerint az, hogy anyának lenni csodálatos nem fér össze azzal, hogy anyának lenni feladat, ami ráadásul sokszor nehéz. De attól még, hogy sokan relativizálják vagy egyenesen ignorálják a nehézségét, nem lesz kevésbé feladat annak, aki éppen benne van. És szerencsére kevésbé csodálatos sem lesz maga az anyaság, de persze

az anyák nem lesznek boldogabbak a basztatástól. Összességében nem hiszem, hogy valaha bárkinek jobb lenne az élete egy kioktató kommenttől. Kivéve talán a kommentelőt, de szerintem az is maximum rövid távú pozitív hatás.

Ráadásul a szülői feladatok mennyisége nyáron óhatatlanul szaporodik. Akkor is, ha vannak szülők, akiknek ez az év legjobb időszaka – a kettő itt sem zárja ki egymást. Amikor valaki erről ventilál (egyszerű szóval panaszkodik), akkor arra van a legkevésbé szüksége, hogy valaki közölje vele, hogy a férje egy here, ő meg egy idióta, hogy nyaralni megy a gyerekeivel, amikor ott csak kurva sok pénzért jobban elfárad, mint otthon.

Ez teljesen független attól, hogy mennyi valóságtartalma van a megjegyzéseknek, ha 100%-ban igaz, akkor sem írjuk le. Ahogy az ismerősödnek szemtől szemben sem mondasz ilyesmiket átgondolás nélkül, úgy egy ismeretlennek, akinek még kevesebb fogalmad van a valódi élethelyzetéről, végképp nem. Akkor sem, ha egy szeletet megoszt belőle veled (és mindenkivel). Sőt, 

ezt általában azért teszik meg emberek, hogy kapjanak egy kis együttérzést, összekacsintást, erőt merítsenek abból a megélésből, hogy nincsenek egyedül, mások is hasonló nehézségekkel küzdenek. A kapcsolódásból.

És nagyon sokszor ehelyett pont az ellenkezőjét kapják meg.

De miért van az, hogy valaki kirázza a kisujjából a nyári szünetet/szülőséget, más meg szétküzdi magát?

A gyerekek nagy szerencséjére a nyári szünet és egyáltalán a szülőség már egyáltalán nem olyan, mint 20-30 éve. Így amikor a nagyszülő korú kommentelők „kedveskednek” azzal a mai helyzetben küzdő anyáknak, hogy ők kirázták a kisujjukból, és még mosogatógépük sem volt, akkor alapvetően egy valószínűleg szintén nehéz (de másképp nehéz) helyzetről mondják el azt, hogy akkor még a küzdelmek közös kibeszélése, a kapcsolódás sem volt általános része az anyai életnek. Most már lehet beszélni a személyes vagy általános nehézségekről, de ezekben a helyzetekben mindig van valaki, aki megjegyzi, hogy az vagy nem nehéz, vagy ha az, annak kizárólag a posztoló/kommentelő az oka. 

Ahelyett, hogy „együttérzek, nekem is nehéz (volt) ez (vagy más), go girl (tudom, ide azt kellene írnom, hogy »hajrá, csajszi«), sisterhood (akarom mondani: »női testvériség«) stb.”. 

Mert nem feladatunk az interneten megoldani mások nehézségeit, feladatunk viszont minden körülmények között empatikusan viszonyulni hozzájuk (kivéve, ha bántalmazóan kommunikálnak). Az anyaságban ugyanis pont az az izgalmas, hogy mindenkinek más benne a nehéz, máskor és máshogyan. Ráadásul a legtöbb ember és pár számára akkora változás ez az életükben, hogy nem tudják előre, hogyan fognak működni külön-külön szülőként és szülőpárként. Persze, a családi feladatok menedzselésében nagyon sokat számít a hozott minta, de 

a legtöbb felnőtt a párkapcsolatában kevéssé helyez fókuszt arra, hogy pontról pontra kikérdezze a szerelmét: nálatok otthon pontosan mi volt a szülők közötti feladatleosztás 0 és 4 éves korod között? 

Így aztán általában ott állunk kurvafáradtan, szétstresszelve magunkat a belső és külső elvárásrendszerekben, azzal a szándékkal, hogy ezt nagyon-nagyon jól csináljuk – de senki nem mondja meg, hogy pontosan hogyan kell nagyon-nagyon jól csinálni (kivéve néhány kommentelőt, persze). És sajnos a patriarchális örökségünk is minderre rakódik rá, legutóbb a digitális láthatatlan munka egyenlőtlen felosztásáról írtam. De ez részben másik téma.

A gyereknevelés kapcsán tudjuk, hogy az nem teljesen állja meg a helyét, ahogy a legtöbbünk gyerekkorában volt. Persze, olvassuk Vekerdyt, Ranschburgot meg Popper Pétert, és az egyszerűbb/francia/mittudoménmilyen gyerekkorról szóló mai szakértőket, de

sajnos még senki nem írta meg, hogy amikor a nyári szünet 6. hómofiszos napján (de ki számolja) némileg vállalhatatlan stílusban számon kér a 12 éves, hogy miért nem kutattam ki az íróasztala alá besuvasztott táskából a tegnapelőtt óta mégis kedvenccé vált fürdőruháját, és mostam ki, akkor kiabáljak (tudom, azt semmiképp ne), sírjak vagy nevessek, és pakoljam be szépen az íróasztal alá az elképzelt szülői tekintélyem utolsó morzsáit is. 

Felteszem, részben azért, mert nincs recept. Ha mégis van, nekem is dobjátok át. És persze ezt könnyen írtam meg, mert ez a része a szülőségnek pont az, amivel a saját megítélésem szerint egészen jól megbirkózom. De arról ne kérdezzetek, hogyan reagálok arra, ha nem eszik meg a kaját, ami egy hete még simán elfogyott, vagy ha egymást csapkodják (szó szerint), és sértegetik tényleg bicskanyitogató módon (vonatkozó örök kedvenc videóm). Mert az nekem nehéz.

És nagyon sok korszakon, a kiemelten nagy kihívást jelentő kisbabás éveken túl is őszintén tudom mondani, hogy mindegyikben volt olyan rész, aminél azt éreztem, hogy ennek a kezelése túl van a határaimon. Meg olyan is, amin jól szórakoztam, élveztem, és szerintem jól is kezeltem. ÉS persze az arányokban van eltérés, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a legtöbb anya hasonlóan érez (az apák azért sajnos még nem mindig veszik magukra a szülőséggel járó terheket, sem mentálisan, sem fizikailag).

Például a cikkben korábban említett nyaralásból az első napok menetrendszerűen szörnyűek voltak: nem ment jól az átállás, nem volt elég rutinunk a kisgyerekkel létezésben a nem megszokott tereinkben, aztán pár nap után mégis jó lett. Aztán nagyobbak lettek a gyerekek, megtanultunk róluk, magunkról, a számunkra komfortos utazásról pár dolgot, és most már nem küzdünk ezzel. Most van más, ami nem megy jól.

És persze tudok örülni annak, ha valakinek könnyű és élvezetes a szülőség, azt viszont nem hiszem el, hogy minden pontja az. Azért nem hiszem el, mert több mint 12 éve anya vagyok, és részben a munkámnak köszönhetően nagyon sok más anyával találkoztam és beszélgettem őszintén.

De 12 évvel ezelőtt, amikor egy fogzással megspékelt, szétszorongott első nyaralásban voltam, ha valaki azt írta volna, hogy neki egy konstans csillámpónifingon lovaglás volt az első babás nyaralás minden ragyogó tizedmásodperce, csak arra tudtam volna gondolni, hogy mit basztam el végérvényesen, hogy nekünk nem az?!

Tóth Flóra