–

A nem reagálás luxusa a férfiaké

Iskolai levelezőlisták, állandó jellegű vagy egy ügy köré szerveződött csetcsoportok, SOS helyzetmegoldások üzenetek vagy telefonok által – a 10 éves szülői tapasztalatom azt mutatja, hogy az intézménybe járó gyerekek ilyen jellegű ügyeivel 90%-ban az anyukák foglalkoznak. Egy apukának sem jutott még eszébe levelezést indítani a pedagógusok év végi megajándékozásával kapcsolatban, legritkább esetben gyűjtenek be a hiányzás esetén tankönyvfotókat, nem nagyon vesznek részt a szülői munkaközösség feladataiban. És akkor én még valószínűleg egy nagyon privilegizált közegben mozgok, ahol közel 50%-ban vannak jelen az intézményben apukák reggelente és délutánonként, és bár szinte soha nem kezdeményeznek közös szülői ügyintézést, de időnként reagálnak az elindult kommunikációs helyzetekre. 

Nyilván ez azért van így, mert az anyukáknak ez úgy természetesen jön, a közösségszervezés, az intézkedés úgy árad az ereikben. A nagy lófaszt! Az én ereimben például biztosan nem. Azért csinálom ezeket a dolgokat, mert MUSZÁJ, mert ERŐT VESZEK MAGAMON, 

mert látom, hogy ha én nem csinálnám, akkor nem lenne elintézve, a gyerekek tábori díja nem érkezne meg, a fontos nyomtatványok nem lennének kitöltve, a családtagok nem tudnák, hogy milyen iskolai eseményre, színielőadásra, táncversenyre, zenevizsgára lehet eljönni... és még 100 hasonló ügy.

Még a felvilágosult, teljes értékű szülőként funkcionáló férfiak is válogatósan állnak hozzá a láthatatlan munkához: azt csinálják, amiben jobbak, és amihez nagyobb kedvük van. Amihez meg nincs, azt csinálja a személyzet – szoktam mondani néha mérgesen.

Szóval a nőknek marad a resztli, a nem hálás feladatok. 

Azok, amiket az igazgatók a titkárukra (igen, szándékosan nem írok titkárnőt) bíznak. És az a baj, hogy csak kicsit lehet ezért a mai férfiakra/apukákra haragudni.