–

Ahogy nő az átlagéletkor, úgy fogyatkoznak az olyan ágyak, amelyeket akut betegek számára kellene fenntartanunk. Miközben azt is látjuk, ahogy kollégáink egyenként kiégnek, és elhagyják a kórházat. Pedig sokan vagyunk, akik imádjuk a munkahelyünket, azt, hogy csapatban lehet dolgozni, hogy megakadáskor mindig van, akivel meg lehet beszélni, akit fel lehet hívni, akitől segítséget lehet kérni és kapni.

Mégis kiégünk a jelenség miatt, amit nevezzünk a kórházak szociális otthonként való használatának. Demencia, stroke utáni állapot, súlyos mozgáskorlátozottság, végstádiumú daganat, vagy több krónikus betegség egyszerre – ezek nem gyógyíthatók a hagyományos értelemben. Hosszú távú, gyakran 24 órás felügyeletet igényelnek. Nem orvosi beavatkozást, hanem szakszerű ápolást és az emberi méltóság biztosítását.

De ezeknek a betegeknek Magyarországon nincs hova menniük.

A szociális otthonok várólistái évekre szólnak

A család nem tudja otthon ellátni őket – mert dolgoznak, mert külföldön élnek, mert a hozzátartozó is idős és beteg. És így a betegek „megragadnak” nálunk. Hónapokra, néha évekre.

Ez fenntarthatatlan állapot, mégis ebben vergődünk, miközben sokszorosára nőnek a kórházi és a társadalmi terhek.

De ami minket, kórházi dolgozókat a legfájdalmasabban érint, hogy blokkolódnak az ágyak azok elől, akiknek valóban sürgős ellátásra van szükségük. „Nincs szabad helyünk”– hangzik el naponta nagyon sokszor a sürgősségi osztály felé ez a mondat.

Miközben az ágyaink kétharmada nem odavaló ápolásra szorulókkal van tele, annak ellenére, hogy ez hatalmas többletköltségekkel jár – hiszen egy kórházi ágy napidíja sokszorosa a szociális otthoninak. És az idős beteg sem jár jól – a kórházi környezet nem az ő hosszú távú jóllétére van kitalálva.

A rejtett áldozatok: az egészségügyi dolgozók

És van még egy láthatatlan veszteség: mi magunk.

Orvosként, nővérként azért választottuk ezt a pályát, hogy gyógyítsunk. Hogy diagnosztizáljunk, gondolkozzunk, beavatkozzunk, és lássuk a változást. De amikor hónapokon át ugyanazt a demens bácsit mosdatjuk, akinek nem orvosra, hanem ápolóotthonra lenne szüksége, akkor háttérbe szorul a szakmánk lényege,

Nincs intellektuális kihívás. Nincs gyógyulás. Csak tehetetlenség. Ami kiéget. Iszonyúan.

És megérkeztünk a frontvonal poklához.