13 felejthetetlen olimpiai pillanat, amikor a sportszerűség aratott diadalt

–

Két rövid megjegyzést engedjetek meg nekem a gyűjtés előtt. Az egyik, hogy igyekeztem minél sokszínűbb listát összeállítani, de az olimpiai részvétel és a sportmédia működésének hosszú múltra visszanyúló aránytalanságai miatt lényegesen kevesebb női, illetve paralimpiai történetből tudtam válogatni. A másik, hogy a sorszámok nem rangsort jelölnek, csupán a szövegbeli tájékozódást segítik. 

#1. Judy Guinness: kivívni a tiszteletet

A lejegyzett fair play történetek sora általában egy brit vívónővel, Judy Guinness-szel szokott kezdődni. Az 1932-es Los Angeles-i nyári olimpiai játékok döntőjében a bírók Guinnesst készültek kihozni győztesnek, ám a sportoló ekkor jelezte nekik, hogy tévedés történt: elfelejtettek két pontot hozzáadni ellenfele, az osztrák Ellen Preis eredményéhez, holott ezek érvényes találatok voltak. Becsületes tettével Guinness hivatalosan is elvesztette a mérkőzést, és ezzel az olimpiai aranyérmet, viszont rengeteg embernek mutatott példát, döntését pedig ma, közel száz évvel később is emlegetjük.

#2. Luz Long: afroamerikai sportolóval barátkozni a nácizmus alatt

A sportszerűség talán ennél is szimbolikusabb gesztusa négy évvel később mutatkozott meg, nehéz társadalmi-történelmi körülmények közepette. 1936-ban ugyanis Berlinben rendeztek olimpiát, amelyet Adolf Hitler az árja faj felsőbbrendűségének demonstrálására kívánt felhasználni, miközben igyekezett az új, egységes, erős Németország képét sugározni a világnak. Egy afroamerikai atléta, Jesse Owens viszont igencsak keresztülhúzta a számításait: 100 méteres, 200 méteres síkfutásban is győzedelmeskedett, valamint tagja volt a 4×100-as aranyérmes váltónak is. Owensnek leginkább a távolugrással gyűlt meg a baja: a selejtezőben egymás után kétszer is belépett, így félő volt, hogy a következő ugrásnál, ha az is érvénytelen lesz, kizárják a versenyből. Ekkor német riválisa, a lipcsei Luz Long félrevonta a pályán, és azt javasolta neki, tegye hátrébb a rajtjelzőjét, kalkuláljon úgy, hogy előbb kell elrugaszkodnia. A tanács bevált, és Owens 806 centis ugrással később bajnok lett, Long pedig 787 centivel második.

Együtt futották a tiszteletkört, az eredményhirdetéskor össze is ölelkeztek, de addigra már állítólag a Führer távozott a helyszínről, hogy ne kelljen kezet fognia az amerikaival. 

#3. Sueo Oe és Shuhei Nishida: osztozni a dicsőségen

Az 1936-os olimpiáról egy másik fair play pillanatot is megőriztek a sporttörténeti könyvek. Rúdugrásban ugyanis szokatlan helyzet állt elő: két japán versenyző, Sueo Oe és Shuhei Nishida is 4,25 méteres magasságig jutott, így együttesen második helyet értek el az amerikai Earle Meadows mögött. Végül azonban több eredményes kísérlete miatt Nishida kapta az ezüst-, Oe pedig a bronzérmet. Ám a két japán, miután hazaértek, kettévágatta az érmeit, és mindegyikből vegyes, félig ezüst-, félig bronzmedált készíttettek, amelyeket „a barátság érmei”-nek neveztek el. 

#4. Eugenio Monti: az első fair play trófea

Az 1964-es innsbrucki téli olimpián a kétfős olasz bobcsapat tudta, hogy egyedül a briteknek, Toni Nashnek és társának van esélyük legyőzni őket. Viszont amikor kiderült, hogy Nash bobjának egy fontos alkatrésze eltörött, Eugenio Monti habozás nélkül leszerelte a sajátjukat, hogy kölcsönadja ellenfelének. Ezzel a britek nyertek, Monti viszont a világon elsőként kapta meg a Pierre de Coubertin Fair Play-kupát. A díjat azóta számos kiemelkedő személyiségnek, csapatnak, szervezetnek ítélte oda a Nemzetközi Fair Play Bizottság, rövid történeteiket – amelyeket én is felhasználtam a továbbiakhoz – el lehet olvasni a bizottság honlapján.

#5. Vaskuti István és Sarusi Kis János: De hiszen odaadtuk!

Ami el tud romlani, kiélezett pillanatokban sokszor el is romlik – még az olimpián is. A fair play történetek között rendre visszatérő motívum, hogy a legnagyobb riválisok is kisegítik egymást eszközökkel, felszereléssel, ruházattal, hogy tényleg mindenki megmutathassa, mire képes – legalábbis azon a napon, abban a pillanatban –, és a végső rangsor amennyire csak lehetséges, a valós teljesítményen alapuljon. Az 1976-os montreali olimpián történt például, hogy

a magyar legénység odaadta tartalékhajóját a Ljubek–Nisovic-párosnak, mert a jugoszlávoknak nem volt. Igen ám, de később Vaskuti és Sarusi Kis kenuja is megrongálódott, ám ők, mivel nem akarták visszakérni a tartalékhajót, inkább igyekeztek megjavítani a kenut.

Ez nem teljesen sikerült nekik, így a jugoszlávok mögött az ötödik helyen végeztek. 

Nem számozom külön, hiszen nem olimpiai eseményhez kötődik, de muszáj leírnom, miért kapott Fair Play-díjat Wichmann Tamás kenus. Az 1978-as világbajnokság előtt észrevette, hogy a nálánál öt évvel fiatalabb sporttársa, egyben legveszélyesebb ellenfele, a fenti történetben is szereplő Matija Ljubek teljesítménye egyre csak romlik. Wichmann ekkor felajánlotta Ljubeknek, hogy eddzenek együtt, a jugoszláv (horvát) kenust ő maga szállásolta el. Ljubek fizikai és mentális felkészülése végül olyan jól sikerült, hogy meg is nyerte a vb-t, Wichmann előtt (aminek a magyar sportvezetők nem örültek). Matija Ljubek 57 évesen halt meg, tragikus körülmények között. A Nemzeti Sport beszámolója szerint a sógora, egy súlyos mentális problémákkal küzdő veterán katona lőtte le. 

#6. Lawrence Lemieux: az életmentő döntés

A kanadai vitorlázó az 1988-as szöuli olimpián biztosnak tűnő érmes helyezéséről mondott le, hogy versenytársai segítségére siessen. Lemieux az utolsó futam második helyén állt, amikor észrevette, hogy a szingapúri csapat 470-ese felborult, a kétfős legénység pedig kétségbeesetten kapaszkodik a hajóba. A kanadai ekkor kivált a versenyzők sorából, és széllel szemben Joseph Chant és Shaw Her Siew felé küzdötte magát, majd beemelte őket a saját vitorlásába. Kitérője miatt összesítésben csak a 11. helyen végzett, de ő is megkapta a Coubertin-érmet, amelyet Juan Antonio Samaranch akkori NOB-elnök ezekkel a szavakkal adott át neki: „Sportemberi magatartásoddal, önzetlenségeddel és bátorságoddal megtestesíted mindazt, amiről az olimpiai eszme szól.” 

#7. Dara Torres: Ne zárjátok ki! 

A 2008-as pekingi 50 méteres női gyorsúszás két nagy riválisa volt a 41 évesen élete első olimpiai aranyára hajtó amerikai Dara Torres, és a nála 10 évvel fiatalabb svéd Therese Alshammar. Utóbbival azonban megtörtént az, ami sok sportoló rémálma: amikor a rajtkockához lépett, az úszódressze elszakadt. Torres rögtön a segítségére sietett, hátha meg tudják ott helyben javítani a ruhadarabot, de hamar világossá vált, hogy új felszerelésre van szükség. 

A bírók a svéd nélkül akarták elindítani a futamot, de Torres azt mondta, ha Alshammar nem úszhat, ő sem fog, így a helyszínen lévő tisztviselők beleegyeztek abba, hogy a svéd sportoló elmehessen átöltözni.

Az elődöntőt végül Torres nyerte, aki a döntőben második helyen zárta a versenyt – álmáról, az olimpiai aranyéremről mindössze egy századmásodperccel maradt le. Azzal viszont, ahogyan kiállt az ellenfeléért, sok sportszerető ember szívébe belopta magát. Therese Alshammar sajnos nem jutott a döntőbe, 2016 júniusában viszont ő lett a világon az első női úszó, aki 6 olimpián is részt vett.

#8. Kurt Fearnley: Nem a sávszegés a lényeg

A 2008-as pekingi paralimpiai játékokon az angol David Weir győzedelmeskedett a férfiak 800 méteres T54-es kerekesszékes futamában az ausztrál Kurt Fearnley előtt. A verseny után azonban a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság a videófelvételek alapján felfedezte, hogy az egyik versenyző elhagyta a sávját, ezért a szabályok értelmében új futamot akartak elrendelni. A második helyezett Fearnley és az ausztrál delegáció írásban fordult a bizottsághoz, és arra kérte, hogy a sportszerűség jegyében álljanak el az új futamtól, és fogadják el érvényesnek az eredeti helyezéseket. „Az első talán nem az a futam volt, aminek meg kellett volna történnie, de végül is megtörtént, és a legjobb nyert” – nyilatkozta sokak példaképe, Kurt Fearnley. 

#9. Isaiah Jewett és Nijel Amos: együtt befutni a célba

A sávok elhagyására más versenyszámokban is ügyelni kell, ahogy arra is, hogy ne bukjanak el a sportolók a pályán. A tokiói olimpián is megtörtént a legrosszabb, amitől az atléták tartanak. A 800 méteres férfi síkfutás elődöntőjében a botswanai Nijel Amos véletlenül rálépett az előtte haladó amerikai, Isaiah Jewett sarkára, és mind a ketten hatalmasat estek. Most gondolj bele, milyen idegesítő tud lenni, amikor valaki a buszon vagy a villamoson lép hátulról a lábadra fel- és leszállásnál. Ez ráadásul az olimpia, amire egy sportoló gyerekkorától fogva rengeteget készül, szinte mindennap úgy kel fel, és fekszik le, hogy ez a cél lebeg a szeme előtt. Mit tett ezután a két férfi? Felálltak a földről, Amos bocsánatot kért, megölelték egymást, és kéz a kézben fejezték be a versenyt.

„Függetlenül attól, mennyire vagy dühös, a végén szeretnél hős lenni. És valójában ez az, amit a hősök tesznek: kifejezik az emberségüket” – mondta az újságíróknak Isaiah Jewett, aki a 23. helyen debütált élete első ötkarikás versenyén. 

#10. Mohamed Ali Rashwan: Nem támadom a lábát!

A sporttörténet nagy pillanatai között több olyan epizódot is számontartanak, amikor sportolók brutális fájdalmak közepette, különféle sérülések ellenére, a testi épségük további kockáztatásával folytatták a versenyzést. Ugyanakkor hősiesnek, mi több, követendőnek beállítani önmagunk veszélyeztetését szerintem tévút, és a médiában, a filmekben pont arról kellene többet beszélgetnünk, hogy ahhoz is mekkora erő kell, hogy képes legyél feladni valamit, ami már árt neked. Úgyhogy a téma kapcsán némileg fordított történetet hoztam. 

Az 1984-es Los Angeles-i olimpián történt, hogy a japán Yasuhiro Yamashita, a férfi dzsúdó 95 kg-os súlycsoportjának abszolút favoritja, pechjére már a második mérkőzésén megsérült, elszakadt egy izma a jobb vádlijában. Mégis tovább menetelt, bejutott a döntőbe, majd megnyerte. De itt jön a sztori szerintem igazán csodálatra méltó része: a második helyezett Mohamed Ali Rashwan utóbb magától értetődő természetességgel árulta el, hogy szándékosan nem támadta Yamashita sérült végtagját, mert az ellenkezett volna az elveivel. Holott erre a dzsúdóban – osutogarival, haraigoshival, de még pár elcsúszott lábsöpréssel, deashibaraival is – bőven lett volna lehetősége. 

#11. Sárosi Laura: Sportszerűtlenül nyerni nem okoz boldogságot

Bár szűk értelemben véve nem olimpiai pillanat, hiszen a 2016-os riói ötkarikás játékok kvalifikációs folyamatában, a franciaországi tollaslabda-Európa-bajnokságon történt, a magyar résztvevő miatt talán nem fogtok megharagudni, ha mégis beveszem ebbe a cikkbe. A sportrajongók számára ugyanis örökre emlékezetes marad az azóta visszavonult Sárosi Laura tette, aki a második körben egy kemény ellenféllel, a német Karin Schnaaséval találta magát szembe. A német játékos az első szettben elszakította a cipőjét, és a szabályok értelmében nem hagyhatta el a pályát, hogy kicserélje.

Ezért Sárosi felajánlotta neki a saját tartalékcipőjét, és ennek, valamint a nagyjából hasonló lábméretnek hála, Schnaase folytatni tudta a mérkőzést.

Végül három szoros szettben nyert a magyar sportoló ellen, aki ennek fényében sem bánta meg döntését. „Úgy érzem, helyesen cselekedtem. Ellopta volna a boldogságomat, ha annak árán jutok ki az olimpiára, hogy figyelmen kívül hagyom a sportszerűség eszméjét” – mondta Sárosi Laura.  

#12. Gyurta Dániel: gyász és tisztelgés

2012 áprilisában szívroham következtében elhunyt a 26 éves norvég mellúszó-világbajnok, Alexander Dale Oen, akinek halálhíre megrázta az úszóközösséget és a szurkolókat. A londoni olimpián, miután Gyurta Dániel új világcsúcsot felállítva nyert aranyérmet férfi 200 méteres mellúszásban, azt nyilatkozta, biztos benne, hogy Alex nyerte volna meg a 100 méteres olimpiai mellúszást. „Az aranyérmemről ezért másolatot fogok készíttetni, és eljuttatom a családjához. Ez a legkevesebb, amivel tiszteleghetek előtte” – mondta Gyurta, aki 2013 januárjában egy Oslóban rendezett megemlékezésen át is adta a medál másolatát.

#13. Tiana, a japán önkéntes, a segítőkészség bajnoka

Ha az ember új helyen van, nincs nála GPS, és még izgul is, tapasztalatból mondom, hogy nagyon könnyen eltévedhet. Így járt a jamaicai atléta, Hansle Parchment is Tokióban, amikor a férfi 110 méteres gátfutás elődöntőjébe akart eljutni, ám rossz buszra szállt, és az egyik vízi központban kötött ki. Kétségbeesetten fordult egy fiatal önkéntes nőhöz, aki beültette egy taxiba, és még pénzt is a kezébe nyomott, hogy kifizethesse a fuvart a stadionba. Parchment végül olimpiai bajnok lett: fel is kereste Tianát, visszaadta neki a kölcsönt, és egy jamaicai mezzel is megajándékozta jótevőjét. 

És most ti jöttök: mik azok a fair play pillanatok, amik igazán megérintettek titeket? Tudtok olyan epizódokat, amik már a párizsi olimpián is szép példái voltak a sportszerűségnek? Írjátok meg kommentben! 

Források: olympics.com; Play by the Rules; Team USA; Fair Play International; Club Respect; ESPN; GQ Magazine

Kiemelt képek forrása: Wikipedia/ lastampa.it; Getty Images/ brandstaetter images / Contributor; Wikipedia/ Getty Images/ The Asahi Shimbun / Contributor

Milanovich Domi